Látni kell

Szerelem vagy kizsákmányolás? – Scarborough (2018)

„Szerelemben (és háborúban) mindent szabad” – szokták mondani. De mit takar a minden? És egyáltalán: mit nevezhetünk szerelemnek? Barnaby Southcombe Scarborough (2018) című filmjével ugyan nem ad választ e kérdésekre, ám feltesz jó néhány másikat, melyekkel arra ösztönöz minket, hogy megfogalmazzuk a saját véleményünket, és elgondolkozzunk azon, hogy amit látunk az szerelem-e vagy kizsákmányolás.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Tíz kihagyhatatlan film a CineFesten

Már csak pár nap, s kezdődik a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, amely – akárcsak a korábbi években, idén is – erős és sokszínű válogatást ad a világ filmművészetéből. A világ majd’ minden tájáról összesen 16 versenyfilm érkezik Miskolcra, de láthatunk kísérleti filmeket, valamint kisjáték- és dokumentumfilmeket is. Mit ne mondjak, a szeptember 13. és 21. között zajló fesztivál minden egyes napja és programja kincset ér; de azért kiválasztottam azt a tíz filmet, amely (szerintem) tényleg kihagyhatatlan.

Olvass Tovább

Látni kell

Kertész Mihály portréja – CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot (2018)

Kertész Mihály, avagy Michael Curtiz neve a világon mindenki számára ismerősen cseng, s e névről mindenkinek azonnal eszébe jut valami. Egyeseknek a Casablanca (1942), másoknak a Mildred Pierce (1945), megint másoknak a sokat idézett bölcselet: „Az egyetlen dolog, amit megbánsz, az, amit nem tettél meg.” De milyen volt ez a magyar férfi, akit mindenki ismer, s aki felforgatta Hollywoodot? Többek között erre a kérdésre ad választ Topolánszky Tamás Yvan CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot (2018) című filmje, amely nemcsak Kertész Mihály, de a Casablanca különleges portréja is.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Nagyvásznon a restaurált klasszikusok – beszélgetés Ráduly Györggyel, a Filmarchívum igazgatójával

„Az elsődleges célkitűzésünk az volt, hogy a restaurált magyar filmeket nagyvásznon mutassuk be, és ezt olyan fesztiválhangulatban tegyük, amely alkalmas arra, hogy felkeltse a nagyközönség érdeklődését a klasszikusok iránt” – fogalmazta meg a Budapesti Klasszikus Film Maratonról szólva Ráduly György, a Magyar Nemzeti Filmalap – Filmarchívum igazgatója, akivel az idén már harmadik alkalommal jelentkező filmfesztiválról, valamint a Filmarchívum megújításáról is beszélgettem.

Olvass Tovább

Látni kell

Ami igazán fontos – Szavak nélkül (2018)

Adott egy családfő, aki teljes mértékben a karrierjének él, a szeretteire és a körülötte élő emberekre pedig se ideje, se energiája, se kedve nincs figyelni. Ám akkor egy napon olyan akadállyal találja szemben magát, amelyet csak úgy tud leküzdeni, ha számot vet addigi életével, s felteszi magának – és természetesen meg is válaszolja – a kérdést: mi az, ami igazán fontos? Igen, jól ismert történet ez, amelyet számtalanszor láttunk már a filmtörténet során, Hervé Mimran tehát tulajdonképpen semmi újat nem mond harmadik nagyjátékfilmjével. Ennek ellenére a Szavak nélkül (Un homme pressé, 2018) nagyon is megérdemli a figyelmet. Méghozzá azért, mert érzékeny, bájos és szívvel-lélekkel készített alkotás, amely szelíden emlékeztet minket arra, hogy néha muszáj megállni egy pillanatra és átgondolni, mi a legfontosabb az életben.

Olvass Tovább

Látni kell

Húsba vágó mese egy generáció problémáiról – Eufória (Euphoria, 2019–)

Valljuk be: ha egy napon elénk perdülne egy varázsló, és azt mondaná, hogy visszarepít minket az időben, méghozzá a kamaszkorba, lennénk néhányan, akik azt válaszolnánk, „kösz, nem”. Merthogy a tinédzser-lét nem kifejezetten felhőtlen, sőt sokak számára egyenesen kibírhatatlan… Őszintén szólva, abba csak nagy néha gondolok bele, milyen lehet a mai világban kamasznak lenni, de olyankor még a kibírhatatlant sem találom elég megfelelő jelzőnek. És az HBO Eufória (Euphoria, 2019–) című sorozatát látva rájöttem: nem is az.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Nagyító alatt a ruandai népirtás filmes reprezentációja

Huszonöt évvel ezelőtt ebben a hónapban ért véget a ruandai népirtás. 1994. április 6-ától július közepéig száz nap alatt mintegy nyolcszázezer-egymillió embert mészároltak le Ruandában. A világ a mai napig döbbenten áll a tragédia előtt, amelyet legtöbben a holokauszthoz hasonlítanak, s amelynek embertelenségét lehetetlenség felfogni. Nagyító alatt… cikksorozatunk legújabb részében Faluhelyi Krisztiánnal azon filmeket vizsgáljuk meg, melyek a ruandai népirtás eseményeit foglalják össze, és azoknak állítanak emléket, akik életüket vesztették a mészárlásban.

Olvass Tovább

Látni kell

Napsütötte borzalom – Fehér éjszakák (2019)

Milyen érzés magunkra maradni, ráadásul úgy, hogy valójában nem vagyunk egyedül? És milyen tartozni valahová? Mennyit ér meg az, hogy egy közösség tagjai lehetünk? Mit jelent a – természet és embertársaink iránt érzett – szeretet? Többek között ezek a kérdések kerülnek elő az Örökség (Hereditary, 2018) című filmmel tavaly debütált rendező, Ari Aster legújabb munkájában, a hazánkban forgatott Fehér éjszakákban (Midsommar, 2019), amely nemcsak lételméleti dilemmákat boncolgat, hanem a horror műfaját is, méghozzá szikrázó napsütésben…

Olvass Tovább

Mi az a...?

Mi az a cliffhanger?

Pénteken volt az esküvőm, és ugyan fél éve azt mondogatta nekem mindenki, hogy igyekezzem a nagy nap minden másodpercét kiélvezni, hajnali ötkor a nászutas szobába érve elsőként azt kérdeztem a férjemtől: nem lehetne, hogy ezt megtartjuk még egyszer? Válaszul persze, széles mosolyt kaptam, s a megnyugtatást: ő is tíz percnek élte meg a több, mint tízórás eseményt, amelyből szerinte legalább olyan jól jönne egy „második rész”, mint jó néhány sorozatból és filmből. Egy második részhez azonban olyan lezárás kell, amely után mindenki ég a vágytól; szóval utólag el is kezdtem gondolkozni azon, miként lehetne a lakodalmak végén alkalmazni a következő közös ünneplést előrevetítő cliffhangert…

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Menekülés a filmekbe – Kizárólag öttől hétig

Bár édesanyám az utóbbi időben, egészen pontosan az első személyesebb cikkem óta nem unszolt, hogy meséljek magamról, úgy éreztem, ideje ismét megnyílnom. Nyilván elküldhetnétek a búsba, meg a pszichológus kényelmes ágyába, hogy inkább nyíljak meg ott, de azért én remélem, nem bánjátok, ha újfent mesélek – nem egy filmről, hanem magamról. Vagyis magamról és az írásról, amely – gondolom, észrevettétek – a lételemem.

Olvass Tovább