Látni kell

A film, amely után félni fogsz a tükörképedtől – Mi (2019)

Hogy fér meg egymás mellett egyazon filmben az NWA Fuck tha Police című száma, egy Reszkessetek, betörők!-re utaló poén és Jeremiás próféta könyve? Nos, úgy, hogy a rendező Jordan Peele, aki rendkívüli módon ért a hangulatteremtéshez, a feszültségkeltéshez, a karakterek irányításához, s úgy nagy általánosságban ahhoz, miként kell olyan vérfagyasztó mozgóképet csinálni, amely láttán a néző tényleg kellemetlenül érzi magát a moziszékben ülve. A Mi (Us, 2019) hatása azonban nem korlátozódik a moziszékre: e film után még napokig borzongunk, és nemcsak a sötéttől, de a saját tükörképünktől is irtózni fogunk, nem is kicsit…

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Gyújtogatók

„Az év egyik legjobb filmje” – írták tavaly szinte mindenhol Chang-dong Lee Gyújtogatók című munkájáról, amely tökéletes választás arra az esetre, ha az ember vizsgálgatni, értelmezni, ne adj’ Isten, darabokra szedni akar egy mozgóképet. Faluhelyi Krisztiánnal megint csak ezt tesszük. Igyekszünk összerakni a 148 percben kirajzolódó történetet, megfejteni a benne felmerülő metaforákat, s választ adni arra a kérdésre: az alapjául szolgáló Murakami-novella elolvasása előtt vagy inkább utána érdemes megnézni a filmet? Tartsatok velünk!

Olvass Tovább

Látni kell

Agyatlan vígjáték, nagy szívvel – Csak a baj van veled (2018)

Minden évben, mikor elgondolkozom azon, mely filmek nyűgöztek le a legjobban, rájövök, hogy bizony mindig ott van az első ötben egy francia alkotás. Aztán persze, arra is rádöbbenek, hogy „az idei filmtermés legkevésbé fogyasztható darabjai” listámon is ott csücsül néhány francia film, pontosabban pár agyatlan vígjáték olyan jelenetekkel, amelyek láttán még visszagondolva is azt kérdezgetem magamtól félhangosan: „Miért?” Ez utóbbira számítottam, mikor hirtelen elhatározásból jegyet váltottam a Csak a baj van veled (En liberté!, 2018) című krimi-vígjáték-drámára (!), de csalódnom kellett. Jó, azt nem mondom, hogy Pierre Salvadori filmjét nézve egyáltalán nem zúgott a fejemben a „miért?”, de el kell ismernem: ennek a némiképp agyatlan vígjátéknak igen nagy szíve van.

Olvass Tovább

Látni kell

„A férjem egy szörnyeteg. Ha hazajön, megölöm.” – Apró mesék (2019)

Az idei év egyik legjobban várt filmje a Szász Attila–Köbli Norbert alkotópáros új, Apró mesék (2019) című történelmi munkája, amelynek (szerintem) már az előzetese is olyan remekül sikerült, hogy az ember akaratlanul is újra meg újra lejátszotta… A várakozás izgalmához pedig azért jócskán hozzáadott, hogy az alkotók három kiváló tévéfilm után végre nagyvászonra álmodták a fikcióval átitatott történelmet. A rájuk oly jellemző profizmussal készítették el az Apró meséket, amely nem is olyan apró, mint amilyennek sokan mondják…

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – ilyen volt 5-én a Közelkép Filmklubban

Nemrégiben kaptam egy levelet egy úrtól, aki – látva a lelkesedésem és az egyre duzzadó, filmklubba járásra buzdító cikksorozatom – arra kért: segítsek kiválasztani, melyik budapesti filmklubba járjon. Több helyet is ajánlottam neki, jó szívvel, a Közelkép Filmklub azonban nem volt köztük – méghozzá azért nem, mert ott még nem voltam. Úgyhogy a héten pótoltam a hiányosságot. Így már bátran mondhatom, hogy menjetek el, próbáljátok ki ti is! De egyvalamire készüljetek fel: itt a vetítés utáni beszélgetés témája maga a film lesz, amelyről olyan nagy tudású szakemberek tartanak előadást és vitáznak, akiket hallgatva kicsit közelebb kerülhettek a filmművészethez. Én személy szerint úgy éreztem magam március 5-én, mintha visszaültem volna a PTE filmszak valamely órájára…

Olvass Tovább

Látni kell

A történelem hétköznapi arca – Guerilla (2019)

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem azon szegmense, amely elég távoli ahhoz, hogy a nagy- és dédszülők bőszen meséljenek róla, ahhoz azonban elég közeli, hogy azt megemlíthessék: az ő nagyapjuk ott volt. Ezt az időszakot – s vele néhány „névtelen nagyapát” – idézi meg Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje, a Guerilla (2019), amely nem a vértől áztatott csatamezőre invitálja a nézőt, hanem egy erdő sűrűjébe, ahol aztán a történelem hétköznapi arcát fedi fel.

Olvass Tovább

Filmek térből és időből

Dr. Caligari (1920) és a német expresszionista film

Nemrégiben a flashback kifejezést mutattam be nektek, amikor is szóba került a Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920) című film, amely azóta sem megy ki a fejemből. Részben azért, mert, ha egyszer megnézi az ember, sose felejti el… Részben meg azért, mert, ha egyszer megnézte, akkor valahányszor megpillantja a címét vagy egy képkockát belőle, nem tudja elűzni a gondolataiból. Mondhatjuk tehát, hogy a Dr. Caligari felejthetetlen élményt nyújt, de azt is ki kell emelni, hogy minden idők egyik legjobb filmje. Most ezt ajánlom nektek, illetve a filmtörténet első önálló, egységes stílusirányzatát, a német expresszionista filmet.

Olvass Tovább

Látni kell

Az év legjobb meséje – Zöld könyv – Útmutató az élethez (2018)

Óriási meglepetés volt, hogy az idei legjobb filmnek járó Oscar-díjat a találgatásokkal ellentétben nem az ínyenceket megcélzó A kedvenc (The Favourite, 2018) vagy a tökéletesség határait súroló Roma (2018) nyerte, hanem annak a Peter Farrelly-nek a legújabb munkája, aki korábban olyan – „kis” túlzással élve – idióta vígjátékokat tett le az asztalra, mint például a Dumb és Dumber kettyó (Dumb and Dumber To, 2014). A Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book, 2018) díjazására talán senki sem számított, vagy csak nagyon kevesen, merthogy mindenki – és a mindenki alatt most elsősorban a kritikusokat értem – azt mondta: a Zöld könyv egyszerű, kiszámítható mese, amelyet már vagy százszor láttunk. Nos, ez igaz, ám a díj és a közönség lelkesedése rámutat valami fontosra. Arra, hogy az ilyen egyszerű, kiszámítható, mégis csodálatos mesékre szükségünk van. Akkor is, ha ismerjük őket. És akkor is, ha előre tudjuk, mi a tanulság.

Olvass Tovább

Mi az a...?

Mi az a flashback?

Néhány napja, amikor a vonaton utaztam, elcsíptem két srác beszélgetését. Valamilyen film volt a téma, szóval – a megszokottól cseppet sem eltérően – hamar felébredt bennem a kíváncsiság. Mivel a vonatkerekek kattogása lehetetlenné tette a diszkrét hallgatózást, kissé feléjük fordultam – gondoltam, az nem lesz túl feltűnő, és talán sikerül megtudnom, melyik filmről van szó. Nos, nem sikerült… Csak azt az egy szót hallottam teljesen tisztán, hogy flashback, megzavarni pedig nem akartam őket, ezért elkezdtem kutatni az emlékeimben, és annyi, de annyi film jutott eszembe, amelyben fellelhető a flashback, hogy végül el is feledkeztem a hallgatózásról. Sőt, egy idő után már csak arra tudtam gondolni: erről írnom kell nektek!

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – ilyen volt 18-án a Cortexben

A filmklubokban (többek között) az a jó, hogy az ember valóban közösségi élményként élheti meg a filmnézést – és nem úgy, ahogyan a moziban, ahol a stáblista közben vagy után mindenki feláll és néma csendben elsétál a másik mellett. A filmklubokban a stáblistát beszélgetés követi, amelynek keretében a résztvevők megfejthetik a filmet, s feltehetik azokat a kérdéseket, amelyeket az alkotás felszínre hozott bennük. A Cortex pszicho/film/klub február 18-ai estjén, ahol Sebastián Lelio Egy fantasztikus nő (Una Mujer Fantástica, 2017) című filmjét néztük meg, a kérdések mellett rengeteg érzés is kavargott bennünk, és itt bizony volt alkalmunk megbeszélni őket.

Olvass Tovább