Látni kell

Ami igazán fontos – Szavak nélkül (2018)

Adott egy családfő, aki teljes mértékben a karrierjének él, a szeretteire és a körülötte élő emberekre pedig se ideje, se energiája, se kedve nincs figyelni. Ám akkor egy napon olyan akadállyal találja szemben magát, amelyet csak úgy tud leküzdeni, ha számot vet addigi életével, s felteszi magának – és természetesen meg is válaszolja – a kérdést: mi az, ami igazán fontos? Igen, jól ismert történet ez, amelyet számtalanszor láttunk már a filmtörténet során, Hervé Mimran tehát tulajdonképpen semmi újat nem mond harmadik nagyjátékfilmjével. Ennek ellenére a Szavak nélkül (Un homme pressé, 2018) nagyon is megérdemli a figyelmet. Méghozzá azért, mert érzékeny, bájos és szívvel-lélekkel készített alkotás, amely szelíden emlékeztet minket arra, hogy néha muszáj megállni egy pillanatra és átgondolni, mi a legfontosabb az életben.

Olvass Tovább

Látni kell

Húsba vágó mese egy generáció problémáiról – Eufória (Euphoria, 2019–)

Valljuk be: ha egy napon elénk perdülne egy varázsló, és azt mondaná, hogy visszarepít minket az időben, méghozzá a kamaszkorba, lennénk néhányan, akik azt válaszolnánk, „kösz, nem”. Merthogy a tinédzser-lét nem kifejezetten felhőtlen, sőt sokak számára egyenesen kibírhatatlan… Őszintén szólva, abba csak nagy néha gondolok bele, milyen lehet a mai világban kamasznak lenni, de olyankor még a kibírhatatlant sem találom elég megfelelő jelzőnek. És az HBO Eufória (Euphoria, 2019–) című sorozatát látva rájöttem: nem is az.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Nagyító alatt a ruandai népirtás filmes reprezentációja

Huszonöt évvel ezelőtt ebben a hónapban ért véget a ruandai népirtás. 1994. április 6-ától július közepéig száz nap alatt mintegy nyolcszázezer-egymillió embert mészároltak le Ruandában. A világ a mai napig döbbenten áll a tragédia előtt, amelyet legtöbben a holokauszthoz hasonlítanak, s amelynek embertelenségét lehetetlenség felfogni. Nagyító alatt… cikksorozatunk legújabb részében Faluhelyi Krisztiánnal azon filmeket vizsgáljuk meg, melyek a ruandai népirtás eseményeit foglalják össze, és azoknak állítanak emléket, akik életüket vesztették a mészárlásban.

Olvass Tovább

Látni kell

Napsütötte borzalom – Fehér éjszakák (2019)

Milyen érzés magunkra maradni, ráadásul úgy, hogy valójában nem vagyunk egyedül? És milyen tartozni valahová? Mennyit ér meg az, hogy egy közösség tagjai lehetünk? Mit jelent a – természet és embertársaink iránt érzett – szeretet? Többek között ezek a kérdések kerülnek elő az Örökség (Hereditary, 2018) című filmmel tavaly debütált rendező, Ari Aster legújabb munkájában, a hazánkban forgatott Fehér éjszakákban (Midsommar, 2019), amely nemcsak lételméleti dilemmákat boncolgat, hanem a horror műfaját is, méghozzá szikrázó napsütésben…

Olvass Tovább

Mi az a...?

Mi az a cliffhanger?

Pénteken volt az esküvőm, és ugyan fél éve azt mondogatta nekem mindenki, hogy igyekezzem a nagy nap minden másodpercét kiélvezni, hajnali ötkor a nászutas szobába érve elsőként azt kérdeztem a férjemtől: nem lehetne, hogy ezt megtartjuk még egyszer? Válaszul persze, széles mosolyt kaptam, s a megnyugtatást: ő is tíz percnek élte meg a több, mint tízórás eseményt, amelyből szerinte legalább olyan jól jönne egy „második rész”, mint jó néhány sorozatból és filmből. Egy második részhez azonban olyan lezárás kell, amely után mindenki ég a vágytól; szóval utólag el is kezdtem gondolkozni azon, miként lehetne a lakodalmak végén alkalmazni a következő közös ünneplést előrevetítő cliffhangert…

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Menekülés a filmekbe – Kizárólag öttől hétig

Bár édesanyám az utóbbi időben, egészen pontosan az első személyesebb cikkem óta nem unszolt, hogy meséljek magamról, úgy éreztem, ideje ismét megnyílnom. Nyilván elküldhetnétek a búsba, meg a pszichológus kényelmes ágyába, hogy inkább nyíljak meg ott, de azért én remélem, nem bánjátok, ha újfent mesélek – nem egy filmről, hanem magamról. Vagyis magamról és az írásról, amely – gondolom, észrevettétek – a lételemem.

Olvass Tovább

Látni kell

Egy házasság széthullása – A férfi mögött (2017)

Gondolom, mindannyian ismeritek azt a mondást: „minden sikeres férfi mögött áll egy nő”. Sokszor, sokféle helyzetben hallottam már ezt, és számos olyan filmet láttam, amely e mondás vélt vagy valós – inkább valós – igazságtartalmára épít. De be kell vallanom: A férfi mögött (The Wife, 2017) – elsősorban a páratlan tehetségű Glenn Close játéka miatt – annyira mély nyomott hagyott bennem, hogy úgy hiszem, mostantól, ha meghallom ezt a mondást, elsőként ez az alkotás fog felrémleni a lelki szemeim előtt…

Olvass Tovább

Filmek térből és időből

Születésnap (1998) és a dán dogma

Több mint egy hónapja láttam a dán-svéd koprodukcióban készült Szívek királynője (Dronningen, 2019) című filmet, ám az emléke azóta is kísért. Ez az alkotás olyan mély benyomást tett rám, hogy ha csak egy pillanatra is eszembe jut valamely képkockája, összeszorul a gyomrom… Valahogy így vagyok Thomas Vinterberg Születésnap (Festen, 1998) című filmjével is, amely nemcsak azért állítható párhuzamba a Szívek királynőjével, mert játszik benne Trine Dyrholm… Hanem azért is, mert hasonlóan merész, vagyis úgy mutatja meg a valóságot, pontosabban a valóság egy igazán mocskos szeletét, amilyen igazából. Na, igen: a dogma mozgalom képviselői az igazmondásra törekedtek, és rámutattak, hogy az igazság sokszor tényleg nagyon fáj.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

„A forgatás őrületes kaland” – interjú Krisztik Csaba színművésszel

„A forgatás őrületes kaland tele rémálommal, izgalommal, örömmel, bánattal, szorongással és nagy adag pozitív emócióval” – fogalmazta meg Krisztik Csaba színművész, aki jelenleg a Forte Társulat, illetve a székesfehérvári Vörösmarty Színház állandó tagja, s akit hamarosan élete első filmfőszerepében láthatunk Bagota Béla Valan című pszichothrillerében. Krisztik Csabával többek között pályája kezdetéről, a színművészetis évekről és egy igazán különleges karakterről beszélgettem, valamint arról, milyen élmény volt számára a filmforgatás. Olvass Tovább

Látni kell

A fiú a „szekrényben” – Mario (2018)

Van az angol nyelvben egy kifejezés – coming out (of the closet), magyarul: előbújni (a szekrényből) –, amely az előbújást jelenti, vagyis azt, hogy valaki felismeri, elfogadja és másokkal is megosztja, hogy leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy queer. Talán nem kell hangsúlyoznom, de azért megemlítem, hogy 21. század ide vagy oda, ez még ma sem könnyű, sőt egyesek számára sajnos lehetetlen feladat. Éppen erről, a szexuális orientáció és/vagy nemi identitás felvállalásának nehézségéről szól a Mario (2018), amelynek főhőse egy igazán maszkulin közegben, a futball világában kénytelen szembenézni azzal, mivel jár, ha más, mint a többiek.

Olvass Tovább