Látni kell

„Ami történik, és aminek nem szabad megtörténnie, ugyanaz.” – Szívek királynője (2019)

A skandináv filmekről mindig ugyanaz jut eszembe: precizitás, kiváló rendezés, színészi játék és operatőri munka, s a valóság és az emberi természet olyasfajta bemutatása, ami a nézőnek a legjobb esetben is iszonyúan fáj. Mindezek fényében egyáltalán nem vetem el a sulykot, ha azt mondom: a dán-svéd koprodukcióban készült Szívek királynője (Dronningen, 2019) ízig-vérig skandináv film, amely olyan (fizikai és lelki) fájdalmat okoz, mintha 127 percen keresztül fojtogattak volna minket…

Egész pontosan így tudom jellemezni azon filmeket, amelyeket személy szerint én a „skandináv” címkével szoktam ellátni. E címke alá tartozik a dogma mozgalom legtöbb darabja, különösen a Születésnap (Festen, 1998) és az Idióták (Idioterne, 1998), valamint a jóval az ezredforduló után készült A vadászat (Jagten, 2012) is. Számomra tehát nem a krimi, hanem az emberi lélek legmélyének feltárása áll a skandináv jelző mellett, és azt gondolom: a skandináv filmek és filmalkotók valóban képesek arra, hogy hiteles képet fessenek a valóságról, s az emberek esendőségéről.

Szívek királynője

Fotó: imdb.com

Éppen ezt teszi az Egy szó, mint száz: szerelem! (Lang historie kort, 2015) című filmet is jegyző May el-Toukhy rendező-forgatókönyvíró, aki második nagyjátékfilmjével, a Szívek királynőjével mindörökre beírta a nevét a filmtörténet nagykönyvébe. És aki e művel olyan bátorságról tett tanúbizonyságot, amelyet bizony sokan megirigyelhetnénk… Történetének főhőse Anne, a sikeres és elismert ügyvéd, akinek szakterülete a bántalmazott gyermekek és fiatalok védelme. A középkorú nő élete látszólag a tökéletesség fényében pompázik: van két gyönyörű ikerlánya, a férjével pedig boldogságban és jólétben élnek – mindaddig, míg hozzájuk nem költözik a férj előző házasságából született kamasz fia, Gustav. Eleinte úgy tűnik, a mostohagyermek érkezése csupán az idilli családi képet színezi át, ám akkor egy este Anne bemegy a fiú szobájába, és minden a feje tetejére áll.

A történet ismertetése után gyorsan illik kijelenteni, hogy „igen, a fiatal fiú és a nála körülbelül negyven évvel idősebb mostoha viszonya kimeríti a molesztálás fogalmát, még akkor is, ha előbbi beleegyezik”. Ahogyan azt is, hogy „megbocsáthatatlan, amit Anne tesz”. Hiszen hiába van tisztában a következményekkel – hivatásából kifolyólag sokkal jobban is, mint mások –, belekezd a viszonyba, és csak akkor hagyja abba, mikor valaki rájön, mit művelnek. A felelősséget pedig képtelen vállalni; tehát ahelyett, hogy őszintén a tükörbe nézne, tagad, akármi is az ára a tagadásának. És félreértés ne essék, súlyos az ár…

Szívek királynője

Fotó: imdb.com

Igen könnyű lenne néhány olyan szóval lerendezni a filmben látottakat, minthogy „szörnyűség” és „bántalmazás”. Ennél azonban sokkal, sokkal bonyolultabb a helyzet – pont, mint az életben. Olyannyira bonyolult, hogy nekünk, nézőknek sejtelmünk sincs, Anne miért megy be Gustav szobájába azon a bizonyos estén. Nem tudjuk, mi a motivációja, de fel kell tennem a kérdést: muszáj tudnunk? Nem hiszem. Sőt, tovább megyek: talán Anne maga sincs tisztában azzal, mit tesz, ahogyan azzal se, hogy miért. Ahogy az olykor velünk is megesik… Mert néha előfordul az emberrel, hogy elveszíti az eszét, hogy nem tud uralkodni magán, hogy átlépi a küszöböt, akkor is, ha tudja: nincs visszaút. De nem általánosítok olyan bátran, inkább csak a nyilvánvalót mondom: igen, az életben vannak ilyen helyzetek.

May el-Toukhy pedig nagy merészen fogott egy ilyen valószerű helyzetet, amelyet úgy tár elénk, hogy láttán iszonyúan nehéz magunkhoz térni. És nem azért, mert maga a szituáció megbotránkoztató vagy elfogadhatatlan, hanem azért, mert jóval mélyebbre tekint ennél, s mi az emberi lélek nyúlüregébe zuhanva meglátjuk, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Mitől félsz a legjobban? – kérdezi az egyik jelenetben Gustav Anne-tól, és ő így felel: „attól, hogy ennek egyszer vége szakad”. Majd pár másodperccel később kijelenteni: „Ami történik, és aminek nem szabad megtörténnie, ugyanaz.” Talán a legtöbben olyan szerencsések vagyunk, hogy nem is igazán értjük, mit jelent ez a mondat, May el-Toukhy azonban közel enged minket egy olyan drámához, amelyben nagyon is van jelentősége, s amelyet nemhogy átélni, de még nézni is fáj.

Szívek királynője

Fotó: imdb.com

Márpedig a Szívek királynőjében kibontakozó dráma, jórészt az Anne-t alakító Trine Dyrholm szuggesztív, mélyen emberi és hiteles játékának, valamint Gustav Lindh jelenlétének köszönhetően, igencsak átélhető. Kezdetben ugyan tisztes távolságból szemléljük az eseményeket, ám Anne oldalán, őt figyelve lassan sodródni kezdünk, és megtapasztaljuk, miként válik egy bántalmazott fiatalokat védelmező nő maga is bántalmazóvá. És ez még nem minden! Jasper Spanning operatőr kifogástalan munkát végzett: a színpompás, tetszetős ürességet épp olyan hitelességgel ragadja meg, mint a vágyat és annak beteljesülését, ezáltal pedig amellett, hogy megismerünk egy olyan üres házasságot, amelyből bizonyára nem egy létezik a valóságban, még arról is kénytelenek vagyunk elmélkedni, mi kell ahhoz, hogy megtörténjen az, aminek nem szabadna megtörténnie.

Látni kell, mert kiváló, mi több: tökéletes film, amely olyan témát boncolgat, amelyről nem szokás beszélni.

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – Születésnap (Festen, 1998)

Kötelező filmek – Idióták (Idioterne, 1998)

A vadászat (Jagten, 2012) – kritika

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek