Látni kell

Egy fekete skinhead igaz története – A bőrömben (2018)

„Gondoltál valaha arra, hogy milyen szeretnél lenni, ha egyszer felnősz?” – hangzik a kérdés, amelyet bizonyára mindannyian megkaptunk gyermekként vagy kamaszként. Én néha valamilyen foglalkozás nevével feleltem rá, máskor a vágyaimat kezdtem el sorolni, megint máskor meg egyszerűen azt mondtam: nem tudom. A bőrömben (Farming, 2018) főhőse, a nigériai származású, Nagy-Britanniában élő Enitan viszont a következőképpen válaszol érdeklődő tanárának: „Mint a papír. Tiszta és fehér.” És ebben a válaszban benne is van minden, amiről Adewale Akinnuoye-Agbaje önéletrajzi ihletésű filmje szól…

„Az 1960-as és ’80-as évek között több ezer nigériai gyermeket adtak nevelésbe fehér munkásosztálybeli családokhoz Nagy-Britanniában. Ez a film egyikük igaz története” – e felirattal kezdődik A bőrömben, amelynek eredeti címe (Farming), ha nem is beszédesebb, de kicsivel lényegre törőbb. A szótárban az angol farming kifejezés mellett ez olvasható: földművelés, gazdálkodás, mezőgazdasági munka. A hatvanas és a nyolcvanas évek között Nagy-Britanniában azonban eufemizmussá vált ez a szó, s azt jelentette: nigériai szülők gyermekeit pénzért befogadni és nevelni; helyesebben szólva tartani, megélhetés gyanánt, ahogy a haszonállatokat szokás…

A bőrömben

Fotó: imdb.com

Erre a sorsra jut kisgyermekként Enitan, oldalán a testvéreivel. Míg szüleik jogi tanulmányaikat folytatják, ők Tilbury-be költöznek egy fehér családhoz. Egy olyan fehér családhoz, amelyben sem az anya, sem az apa viselkedése nem ad lehetőséget arra, hogy a bérbe adott gyermekek biztonságban, otthon érezzék magukat. Enitan a kanapé mögött, a képzeletbeli barátai társaságában igyekszik meglelni a békét és a szeretetet, amelyet sajnálatos módon akkor sem talál meg, mikor szülei, tanulmányaik végeztével, boldogan hazaviszik Nigériába. A kisfiú képtelen beilleszkedni az iskolában, értetlenkedő apja pedig rögvest előáll az egyetlen megoldással: vissza kell vinni Nagy-Britanniába. Enitan így Tilbury-ben cseperedik tinédzserré, ám ahogy gyermekként, úgy kamaszként sem találja a helyét a világban, amelyet szép lassan el is kezd meggyűlölni. Akárcsak önmagát.

És a történet csak ekkor kezdődik el igazán… Pontosabban akkor, mikor a sokadik bántalmazás hatására Enitanban eltörik valami, és beáll az őt erőszakkal meztelenre vetkőztető, fehér festékkel lefújó skinheadek közé. Teljes meggyőződéssel ordítja, hogy Britannia maradjon fehér, s épp olyan elszántsággal és dühvel fordul a velük szembenálló skinhead banda vagy a színesbőrűek ellen, mint a többi bőrfejű.

Felfoghatatlan mértékű öngyűlölet és az elveszettség, az identitásnélküliség érzése süt a filmből, amely – talán nem meglepő módon, de – brutálisan erős hatással van a nézőre. Az erőszak, a fizikai és a lelki bántalmazás szinte leugranak a vászonról, de ami a legjobban pofon csap minket, az az, hogy látjuk, milyen könnyű az embernek meggyűlölni önmagát, ha senki sem tanította meg, mi az a szeretet.

A bőrömben

Fotó: imdb.com

E ponton muszáj hangsúlyoznom, hogy bár A bőrömben az 1960 és 1980 közötti időszakot idézi meg, nagyon is mai kérdéseket vet fel. Mit okozhat a migráció nyomán született mértéktelen és artikulálatlan harag? Meddig képes elmenni az a csoport, amelynek legfőbb célja a – bárminemű – másság elutasítása és eltakarítása? Mekkora törést szenved az a személy, aki ellen a gyűlölet irányul? Rendbe lehet hozni egy tönkretett életet?

Ezeket az igencsak aktuális és érvényes kérdéseket veti fel az eddig csak színészként ismert Adewale Akinnuoye-Agbaje első filmje, amely rendkívül személyes hangvételűre sikeredett – ez a személyes hangvétel pedig nem feltétlenül tesz jót a filmnek. Néha olyan érzésem támadt, mintha széttartó jeleneteket néznék, amelyek csak egymás után vannak pakolva, nem pedig egymásból következnek, mintha egy traumatizált ember kuszán szőtt visszaemlékezéseit hallgatnám, de bevallom: ez csak a film második megtekintésekor volt zavaró a számomra, elsőre ugyanis olyannyira letaglózott a brutalitás és a fájdalom, hogy ez fel sem tűnt. Ahogyan azt sem éreztem zavarónak, hogy néhány karakter csak percek alatt felskiccelt vázlatnak tűnik. Sőt, Enitan biológiai szülei esetében ezt egyenesen remek ötletnek találtam, hiszen így mi is csak annyira – semennyire sem – tudunk kötődni hozzájuk, mint Enitan. Az őt életre keltő Damson Idris sokszor iszonyú megindítóan játszik, de kétségkívül a nevelőanyát megformáló Kate Beckinsale az, aki brillírozik ebben a filmben.

Ilan Eshkeri zenéje és Kit Fraser képei egyszerre lüktetnek az agressziótól és az elveszettségtől, a menetelő skinheadek látványa pedig még akkor sem, egy pillanatra sem, törlődik ki az emlékezetünkből, mikor elérkezik a valóságból vett happy end…

Látni kell, mert hiába nem hibátlan, erős és fontos film, amely bár a múltba visz vissza minket, a máról is mesél.

A bőrömben január 16-ától látható a mozikban az ADS Service Kft. forgalmazásában.

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek