Ahogy én gondolom...

Menekülés a filmekbe – Kizárólag öttől hétig

Bár édesanyám az utóbbi időben, egészen pontosan az első személyesebb cikkem óta nem unszolt, hogy meséljek magamról, úgy éreztem, ideje ismét megnyílnom. Nyilván elküldhetnétek a búsba, meg a pszichológus kényelmes ágyába, hogy inkább nyíljak meg ott, de azért én remélem, nem bánjátok, ha újfent mesélek – nem egy filmről, hanem magamról. Vagyis magamról és az írásról, amely – gondolom, észrevettétek – a lételemem.

Talán ötéves se lehettem akkor, mégis élénken él bennem az emlék, ahogy fekszem az ágyamban a virágmintás paplan alatt, és a nagymamán esti mese helyett Villont olvas nekem. Tehát, hogy rövidre fogjam: a Haláltánc-balladát igen kicsiként ismertem meg… Ahogyan arra is igen fiatalon jöttem rá, hogy az olvasás – és a felolvasás – valami csodálatos. Elsőként a szüleim olvastak nekem, szerintem édesapám a Háború és békét sem hagyta ki a sorból, iskolásként viszont magam kezdtem megválogatni, mit veszek a kezembe. A pöttyös és a delfines könyvek nagy kedvenceim voltak, de Dumas Egy orvos feljegyzései című, többkötetes művét is hamar a kezembe vettem, és még a tizenötöt se töltöttem be, mikor lekaptam a polcról egy Esterházy-kötetet, s szerelembe estem. Visszavonhatatlanul belehabarodtam a magán- és mássalhangzókba, illetve abba a személybe, aki olyan profin és ellentmondást nem tűrően papírra vetette őket, továbbá az irodalomba, amely annyira elvarázsolt a matematikus-író írásmódján át nézve, hogy azóta se szabadulok szerelmes szorításából.

Kizárólag öttől hétig

Fotó: imdb.com

Akkoriban még úgy hittem, néptáncos leszek, aztán meg úgy, hogy fogalmam sincs, micsoda, ám valahol mélyen mindig is éreztem: nekem dolgom van az irodalommal. Annyira azért nem vettem komolyan magam, hogy a gimnázium után magyarszakra menjek, és ne csak olvassak, hanem írjak is, de ha őszinte akarok lenni, akkor inkább azt mondom: a filmek iránti rajongásom legyőzte a bennem élő olvasót. Az olvasót, aki még a moziba is könyvvel megy, és amolyan úgysem bírom ki módon a reklámok alatt is elolvas néhány oldalt.

Ez az olvasó 2015 környékén úgy döntött, végül is nem lenne baj, ha írna is valamit… Így született meg az Amolyan lépcsőházi, szerelmes című regény, amelyet néhány igazán fájdalmas személyes tapasztalatból gyúrtam össze, s amely igencsak vegyes fogadtatásra talált. Akárcsak az írója. Jó, kifejtem: én az a típusú ember vagyok, akit vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak. A néha már túlzó kedvességem, s az igencsak sajátos személyiségem egyeseket lenyűgöz, másokat viszont egyenesen kiborít, így egészen biztos voltam benne, hogy ez az írásaimmal sem lesz másként. Persze, a filmekről könnyebb írni, lévén évekig tanultam, és némiképp máshogy működik a dolog, mint egy regény esetében, de már előre tudtam: ha írásra adom a fejem, az nem lesz felhőtlen.

Kizárólag öttől hétig

Fotó: statusmagonline.com

És legfőképpen azért nem felhőtlen, mert én – a sajátos személyiségű lány – sosem vagyok elégedett. Ahányszor csak kezembe veszem a megjelent regényem, bűntudatom van, amiért nem javíthatok rajta itt-ott-meg ott, s mindig azt mondogatom magamnak: én nem vagyok, és soha nem is leszek elég jó ehhez. Aztán néha-néha látok egy olyan filmet, amelynek szintén önmagával örökösen elégedetlen, vagy sokadszorra elutasított író a főhőse, s akkor úgy érzem: nem vagyok egyedül, és talán nem is vagyok olyan rossz.

Ez az érzés fog el mindig, mikor a Kizárólag öttől hétig (5 to 7, 2014) című filmet nézem, amely úgy, ahogy van elvarázsol. Valahogy úgy, ahogy annak idején az irodalom ereje tette. Az Anton Yelchin által megformált főhőst látván újra és újra elszáll a bizonytalanságom, és azt gondolom: meglehet, hogy sosem leszek elég jó, de amíg világ a világ, én leszek az a lány, aki az elalvás előtti pillanatokban Villonra gondol, s kívülről fújja a Haláltánc-balladát; aki a moziba is könyvvel megy; s aki talán sosem elég jól, de ír, mert úgy érzi: dolga van a magán- és mássalhangzókkal.

S ha kitartottatok mostanáig, akkor zárásként – vagy zárás helyett – kérlek, válaszoljatok a következő kérdésre: Lenne kedvetek valamikor a jövőben fejezetenként (online) olvasni Vakrandi című kisregényem?

Idézet a filmből: „A kedvenc történetük – legyen az bármi – egyetlen olvasónak íródott.”

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Kizárólag öttől hétig (5 to 7, 2014)

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek