A felszín alatt – Spirál (2020)

Egy férfi és két nő különös háromszögtörténete egy tóparti házban – így hangzik röviden a Spirál (2020) története. Ez a film azonban jóval több ennél. Egyszerre szól az emberről, az emberi kapcsolatokról, a kapcsolati minták ismétlődő természetéről, a családi örökség és a múlt bénító erejéről, valamint a szembenézésről, az elengedésről és a továbblépésről. És bár igaz, hogy nem közönségfilm, mégis, mindenkinek látnia kellene.

Bence és Janka a várostól távol, egy tóparti házban élnek. A tavat Bence örökölte az édesapjától, és horgásztó lévén igazán jó bevételi forrást jelenthetne nekik, csakhogy megállíthatatlanul pusztul a halállomány. A férfi nem találja a magyarázatot, így a megoldást sem, de úgy dönt, próbaképpen hibrid halakat, úgynevezett „Terminátor” harcsákat telepít a vízbe, hátha azok életben maradnak. Itt valami nagyon nincs rendben – merül fel bennünk, e megállapítás pedig nemcsak a tóra igaz, hanem Bence és Janka kapcsolatára is. Azelőtt mindketten tanárként dolgoztak, és Janka vissza is vágyik a városba s a korábbi életébe; láthatóan nem találja sem önmagát, sem a helyét az izolált környezetben, Bence – meg a tó – viszont nem akarja elengedni. És akkor jön a tél, amelynek végeztével már semmi sem lesz ugyanaz. Vagy mégis?

Nyáron Janka helyét átveszi egy másik nő, Nóra, aki azonban szinte a megszólalásig hasonlít rá. Sőt, még a halat is ugyanúgy készíti el, és ugyanazzal az indokkal iszik bele Bence sörébe… Azt, hogy mi történik télen Jankával, nem szeretném elárulni. Helyette azt emelném ki, milyen csodálatosan és pontosan megrajzolt karaktereket láthatunk a Spirálban. Janka és Nóra tökéletesen egészítik ki egymást, s mintha csak ketten együtt tudnának kiadni egy személyiséget: amikor Nórát látjuk és figyeljük, égetővé válik Janka hiánya. Ezen érzés erőssége természetesen nagyban függ attól, mennyire kerülünk közel Bencéhez, a jórészt passzív, magába zárt férfihoz, akibe egy idő után mi nézők is be vagyunk zárva.

De nemcsak Bence karaktere működik afféle börtönként, hanem a káprázatos természeti környezet, a táj is, amely amellett, hogy a férfi főhős lelkivilágának tükreként funkcionál, valódi szereplőként is megállja a helyét.

A természetben elmúlás és újjászületés követi egymást, az őszt tél, a telet tavasz, majd nyár váltja, ám az évszakok változása nem hozza szükségszerűen magával az élet megváltozását is. Ahhoz ugyanis tettek kellenek, de Bence egy önismétlő létben, egy örvénylő spirálban ragadt, amely fogva tartja és lehetetlenné teszi, hogy ne az ősei lépéseit lépje ki ő is újra és újra és újra.

Nos, igen: a felszínen a Spirál tényleg egy különös szerelmi háromszög története, de hiba lenne nem bukni le a mélybe – ha már egyszer a nyitány képsorai is erre ösztönöznek minket –, s megnézni, mi minden rejlik a tó és az emberi lélek fenekén. E két rétegről és e két síkon is értelmezhető történetről könnyedén eszünkbe juthat az ausztrál Jennifer Kent A Babadook (The Babadook, 2014) című elsőfilmje, amely, akárcsak Felméri Cecília első nagyjátékfilmje, egészen más kérdésekkel és értelmezési lehetőségekkel szolgál a felszínen és a felszín alatt. A kit film között egyébként nem csak e tekintetben lehet párhuzamot húzni, tudniillik mindkettőről nagy bátran mondhatjuk azt, hogy kiváló.

Felméri Cecília – akinek kisfilmjei (Boldogságpasztilla; Végtelen percek; Mátyás, Mátyás; Kakukk) több rangos nemzetközi fesztiválon vettek részt és arattak sikert – magabiztos kézzel írta meg a Spirál forgatókönyvét, amelyből a sződligeti horgásztónál zajló forgatás során szikár, erős atmoszférájú filmet rendezett.

Remekül ötvözi a thriller, a krimi és a lélektani dráma elemeit, s olyan profin bánik a tempóval, az érzelmekkel és a feszültséggel, illetve játszik a nézői elvárásokkal, hogy filmje láttán joggal juthat eszünkbe mind Bergman, mind pedig Hitchcock neve.

És mindezek mellett ott vannak még az összetett és rétegzett karakterek, akiket olyan színészek keltenek életre, mint a román új hullám sztárja, Bogdan Dumitrache (Bence), Kiss Diána Magdolna (Janka) és Borbély Alexandra (Nóra). Mindhármuk alakítása finom, visszafogott és árnyalt, de Bogdan Dumitrache – akit Fekete Ernő szinkronizált – egyszerűen zseniális, ahogy egyetlen mozdulatában, pillantásában is képes elrejteni az évszakokon, éveken, évtizedeken, generációkon átszűrődő traumák súlyát.

Ezt a súlyt Réder György letisztult képei is magukban rejtik, a szemet gyönyörködtető táj pedig nemcsak teljes értékű szereplőként, hanem titkok, metaforák és szimbólumok őrzőjeként is megjelenik. Felméri Cecília ugyan olykor-olykor túl egyértelmű szimbólumokkal dolgozik, de mindvégig ügyel arra, hogy ne legyen didaktikus vagy hatásvadász. Az eddigiek után tehát nyugodtan mondhatom: elég nehéz szembeötlő hibát találni az alkotásában. Talán a mellékszereplők pusztán a feszültség oldására való használatát lehetne említeni, de tulajdonképpen ez sem zavaró. Ahogyan az sem, hogy lassan folyik cselekmény és zene helyett a környezet zajai jelentik az aláfestést. Persze, biztosan lesz, akit ezek miatt „kivet magából” a film, de remélem, hogy sokkal többen lesznek azok, akik – hozzám hasonlóan – maguk is bekerülnek a címben foglalt spirálba, s a záró montázst nézve a saját életük és lelkük mélyére is megtalálják az utat.

Látni kell, mert végtelenül különleges film, amely sajátos módon mutat rá, milyen kiúttalan csapdában találhatjuk magunkat, s milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, ha nem látjuk be, hogy valamit muszáj elengednünk.

A Spirál a Vertigo Média forgalmazásában látható a mozikban.