A film mint terápiás eszköz – beszélgetés a Szubjektív Kamera Filmklub házigazdáival

Valamikor 2017-ben úgy döntöttem, útjára indítom a Jöjjön divatba a filmklub! című cikksorozatom, azzal a céllal, hogy népszerűbbé tegyem a filmklubba járást és a fővárosi filmklubokat. Minden hónapban elmentem hát egy filmklubba, majd megírtam, hogy éreztem magam a közönség soraiban ülve. Az egyik legkülönlegesebb estét a Szubjektív Kamera Filmklubban töltöttem, ahonnan egyszerűen nem akartam hazajönni, és ahol nem jegyzeteltem, hanem beszélgettem. Ebben a filmklubban a filmet szinte terápiás eszközként használja a két házigazda: Mészáros Eli művészetterápiás foglalkoztató, kommunikációs és konfliktuskezelési tréner, valamint Forgon Miklós kommunikációs szakember. Velük beszélgettem: elsősorban arról, tényleg lehet-e terápiás eszközként használni a filmet.

A Szubjektív Kamera Filmklub két tematika mentén szólítja meg egyrészt a családokat, másrészt a párkapcsolati kérdések iránt érdeklődő nézőket.

A Családi Filmklub célja, hogy tematikus vetítés-sorozat segítségével támogassa a családon belüli kommunikációt, a családtagok érzéseinek, véleményének egymás között való megosztását. A mesék megnézése után lehetőség van arra, hogy mind gyermekeink, mind pedig saját érintettségünket tudatosítsuk, kifejezésre juttassuk, valamint mások érzéseit is megismerjük. Ezzel jó példát mutatva gyerekeinknek a toleranciára, az empátiára, a kommunikáció fontosságára.

A Párkapcsolati Filmklub célja pedig, hogy tematikus vetítés-sorozat segítségével a film után a pároknak, illetve az egyedül érkezőknek lehetőségük legyen párkapcsolati elakadásaikat, az ezzel kapcsolatos érzéseiket megosztani egymással, vagy csak meghallgatni másokat, és ezáltal fejlődni. A filmek változatos témákon keresztül segítenek tisztázni önmagunkban kétségeinket, esetleges félelmeinket.

Rengeteg filmklub létezik Budapesten, de a tiétek igencsak kilóg a sorból, hiszen ez egy mondhatni terápiás filmklub. Mi ösztönzött benneteket arra, hogy megalapítsátok a saját klubotokat?

Forgon Miklós: Én korábban a Gépész filmklubot csináltam, amelynek még most is a Kispesti Munkásotthon Művelődési Ház ad otthont, ez a helyszín pedig kijelölte a tematikát: olyan filmeket vetítettünk, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak a munkásság életéhez. Ebben a filmklubban általában a filmre mint művészeti alkotásra koncentráltunk, de azt tapasztaltam, hogy a vetítést követő beszélgetésen mindig felmerültek az emberek személyes élményei, tapasztalatai. Előjöttek az olyan mondatok, hogy „velem ez történt”, „az én nagynénémmel meg az”. És akkor jött az ötlet!

Mészáros Eli: Igen, mert én is jártam ebbe a filmklubba.

Forgon Miklós: És Elivel elkezdtünk beszélgetni arról, hogy tulajdonképpen minden filmből énreflexió lett. Végül aztán hamar megállapítottuk, hogy igenis van létjogosultsága egy olyan filmklubnak, amelynek pont ez a lényege, célja: hogy az emberek magukról beszéljenek.

Mészáros Eli: Talán azért érzed terápiás filmklubnak, mert nekem semmi közöm sincs a filmekhez. Nincs semmiféle elméleti tudásom, viszont művészetterápiával foglalkozom, így én úgymond használom a művészetet.

És akkor számodra ez az egész úgy zajlott, hogy elmentél Miklósék filmklubjába, aztán egyik pillanatról a másikra lett egy sajátod?

Mészáros Eli: Igen, és azon az esten, amelyen először részt vettem, éppen A gépész című filmet vetítették, amely felidézte bennem az apukám halálát. Ez nagyon mellbe vágott, ezért leginkább arról beszéltem, mennyire megérintett a film, illetve, hogy mennyi, számomra jelentős szimbólumot találtam benne. Akkor igen erősen megéreztem a lehetőséget a filmek önismereti jellegű használatában, mert valljuk be: ha rendszeresen akarunk foglalkozni magunkkal és a minket érintő kérdésekkel, akkor a filmek sokat tudnak segíteni nekünk.

Ha már itt tartunk: véleményed szerint a filmet lehet terápiás eszközként használni?

Mészáros Eli: Én azt gondolom, hogy igen; minden egyes művészeti ágat lehet terápiás jelleggel használni, itt a terápiát hétköznapi értelemben használva, inkább önismereti, személyiségfejlesztő értelemben. És ha jobban megnézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a filmeket a legkönnyebb ilyen módon alkalmazni, mivel passzívan, kívülről lehet szemlélni őket. A hétköznapokban elsősorban képzőművészeti terápiás eszközöket használok, amely esetén alkotni kell, ez tehát egy aktív cselekvési forma, míg a filmnézés teljesen passzív. Megnézem, aztán vagy beszélek róla, vagy nem. És nem muszáj beszélni, mert a film anélkül is tükröt tart nekünk.

Említetted, hogy nem muszáj beszélni. Erről eszembe jutott a filmklubotok, mert amikor ott jártam, azt tapasztaltam, hogy a vetítést követő beszélgetés során mindenki könnyen megnyílt és elmondta a személyes érzéseit, problémáit – még én is, pedig vadidegenek vettek körül.

Forgon Miklós: A vetítés előtt mindig elmondjuk, hogy nem a filmművészet legnagyobb alkotásait sorakoztatjuk fel és elemezzük ki, hanem az a célunk, hogy a filmet olyan eszközként használjuk, amely szabad asszociációt indít el a résztvevőkben. Sőt azt kérjük a közönségtől, hogy teljesen rugaszkodjanak el a filmtől és próbálják magukra, a környezetükre vonatkoztatni. Talán ez is segíti az embereket, mert azt érzik, hogy nem mondhatnak rosszat. Így aki egyáltalán nem jártas a filmművészet világában, az is meg mer szólalni. Szerintem nagy könnyebbség, ha magunkról kell beszélnünk.

Mészáros Eli: Ugyanakkor mi is segítünk abban, hogy könnyebben megnyíljanak a résztvevők: nemcsak kiülünk eléjük és feltesszük a megválaszolandó kérdéseket, hanem mi is mesélünk magunkról.

Milyen tematika alapján választjátok ki a vetítésre szánt filmeket?

Mészáros Eli: Amikor elindítottuk a filmklubot, megnéztem, milyen témák – szeretet, elengedés, stb. – kerülnek elő a foglalkozásaimon, és azokhoz választottunk filmet, méghozzá úgy, hogy minden alkalommal más élethelyzetre fókuszáljunk. A Családi Filmklubbal az a legfontosabb célunk, hogy párbeszédet generáljunk a szülők és a gyermekek között. Sok esetben a szülők beültetik a gyereket a tévé elé, ám mindarról, amit a képernyőn látnak a kicsik, nem beszélgetnek. Pedig nagy szükség lenne rá: nemcsak azért, hogy a gyerekek megértsék, amit látnak, hanem azért is, hogy a szülők jobban megismerjék a gyereket.

Forgon Miklós: Igen, a Családi Filmklubbal a családon belüli kommunikációt szeretnénk segíteni. Az a célunk, hogy elérjük: a családtagok beszélgessenek egymással – akár nálunk, akár a kocsiban, hazafelé menet vagy otthon, az étkezőasztalnál ülve.

Mészáros Eli: És azt tapasztaltuk, hogy azoknak a gyerekeknek, akik többször is eljöttek hozzánk, fejlődtek a szociális készségeik. Egy idő után bátrabban beszéltek mások előtt és könnyebben megfogalmazták a gondolataikat, érzéseiket. Minden alkalommal úgy irányítottuk a beszélgetést, hogy a gyerekek ki merjenek mondani olyasmiket, amiket valamiért félnek megosztani a szüleikkel. És a filmklubban nem azt kellett mondaniuk, hogy „én így érzem magam”, csak kiválasztottak egy szereplőt és rajta keresztül meséltek saját magukról.

Egy család életében számos nehézség felmerülhet. A gyász, a válás vagy az anyagi helyzet megváltozása az egész családot érintő traumatikus események, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ám beszélni is nehéz róluk. Segíthet egy film abban, hogy elindulhasson a párbeszéd a családtagok között?

Mészáros Eli: Persze! A filmnézés eleve egy különleges intim élmény: a családtagok egymás mellett ülnek nyolcvan-száz percig, eközben pedig egymásra hangolódnak és úgy mindenképpen könnyebb beszélgetni.

Akkor ehhez nem is kell filmklubba menni?

Forgon Miklós: Természetesen nem, de mi eddig azt tapasztaltuk, hogy azokat a filmeket és rajzfilmeket, amelyeket a Családi Filmklubban vetítünk, javarészt látták a szülők és a gyermekek is, ám nem úgy nézték meg őket, ahogyan nálunk. Mi a film megtekintése előtt elmondjuk, mire figyeljenek, miközben nézik, ezzel pedig azt kívánjuk elérni, hogy könnyebben megtalálják a kapcsolatot a saját életük és a film között. Így lesz is mondanivalójuk, miután vége. De ugyanez a gyakorlat a Párkapcsolati Filmklub esetében is. És azt látjuk, hogy ez a módszer segít. Szinte mindenkiben vannak ki nem mondott feszültségek és ilyen módon lehetőséget teremtünk arra, hogy ezeket megosszák velünk és ami a legfontosabb, egymással.

Mészáros Eli: Most, hogy ilyen sokat beszélgettünk a filmklubunk terápiás jellegéről, megfogalmazódott bennem, hogy ez talán nem is filmklub, hanem egy nyitott csoport. Hiszen azt kívánjuk elérni, hogy elinduljon a párbeszéd a családtagok, a párok között. A kommunikáció ugyanis tanulható, és ha valaki többször is eljön hozzánk, akkor mintákat láthat arra vonatkozóan, hogyan lehet jól, eredményesen kommunikálni.

A kommunikáció kérdéséhez kapcsolódva: hogyan készültök fel a vetítést követő beszélgetésre?

Mészáros Eli: Megnézzük a filmet és elkezdünk beszélgetni, mi ketten. Megfogalmazzuk, számunkra mi a film üzenete, ahogyan azt is, hogy milyen kérdések merültek fel bennünk a film kapcsán. Aztán lejegyzünk egy kérdéssort, hogy lássuk, milyen pontok mentén dolgozható fel a film, de eddig szinte sosem úgy haladt a beszélgetés, ahogy azt mi előre elképzeltük. Ez természetesen nem baj, sőt. De általában az a gyakorlat, hogy valamilyen általános kérdéssel indítunk, aztán egyre mélyebbre és mélyebbre visszük az embereket.

Kicsit most arra is rátérnék, miként segíthetnek a filmek akkor, ha az ember saját magával akar „beszélgetni”. Hiszen vannak olyan élethelyzetek, amikor nehézség adódik, de azt senkivel nem tudjuk vagy nem akarjuk megosztani. Ilyenkor is segítségül tudjuk hívni a filmeket?

Mészáros Eli: Vannak olyan élethelyzetek, amikor segítségül lehet hívni a filmeket, hiszen sokszor még magunknak sem tudjuk megfogalmazni, mit érzünk, mit gondolunk – ilyenkor segíthet egy film. Ezzel viszont az a baj, hogy az ember nem képes tudatosan olyan filmet választani magának, amely passzol a helyzetéhez és esetleg segítene neki, mivel ő maga nem ismeri fel a problémát. Ha valaki nagyon vacakul van, akkor nem látja, mi a legnagyobb gond.

Forgon Miklós: Az ember képtelen kívülről látni magát, ezért nem ismer magára egy film által sem – még akkor se, ha pontosan ugyanazt a szituációt látja a vásznon, ami vele történik. Ebben azonban segíthet a beszélgetés. Mindig a kommunikáció a sarokpont a párkapcsolatokban és úgy általában az emberi kapcsolatokban. Az emberek sajnos nem mernek kérdezni, de sokszor válaszolni se.

Mészáros Eli: Nem merik felvállalni magukat és a véleményüket, ezért inkább alkalmazkodnak. Mi ezen szeretnénk változtatni, és nem is igazán a véleményekkel foglalkozunk. Azt próbáljuk elérni, hogy az emberek szavakba merjék önteni a gondolataikat, az érzéseiket és belássák, hogy ebben nincs jó vagy rossz. Maximum kezdeni kell valamit azzal, amit éreznek.

 

A Szubjektív Kamera Filmklub 2019 januárjában folytatódik. A részletekről ITT tudtok tájékozódni.

Kapcsolódó cikkem:

Jöjjön divatba a filmklub!