A hosszútávfutó magányossága (1962) és a free cinema

Nemrégiben egyik olvasóm azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy ajánljak olyan filmet, amelyben előtérbe kerül a sport, a futás. Elsőként Simonyi Balázs Ultra (2017) című filmje ugrott be, ám ahogy folytattunk a beszélgetést, rájöttem: rengeteg olyan film pihen a gyűjteményemben, amelyet még ajánlhatok. Aztán ahogy néztem a színes és fekete-fehér mozgóképeket, eszembe jutott a nagy kedvencem, A hosszútávfutó magányossága (The Loneliness of the Long Distance Runner, 1962), valamint a free cinema, vagyis az a filmművészeti irányzat, amely mind közül az egyik legkedvesebb számomra. (A cikket Szalontai Anikónak ajánlom.)

Kezdjük a free cinemával! A kifejezés magyarul annyit tesz: szabad mozi, s azt a filmművészeti irányzatot jelöli, amely az ötvenes években indult Angliában. „Legjelentősebb képviselői – Tony Richardson, Lindsay Anderson, Karel Reisz, John Schlesinger, Jack Clayton – filmjeikben a korabeli angol társadalom ellentmondásait ábrázolták, kritikusan, keményen.” Mindenekelőtt a külvárosok világát, a fiatalok vágyait, kötöttségeit, a munkásosztály hétköznapjait állították a középpontba.

Tony Richardson, Lindsay Anderson és Karel Reisz filmes szakíróként kezdték pályájukat; Reisz A filmszerkesztés technikája címmel jelentős elméleti munkával is előállt, Anderson pedig amellett, hogy több szakkönyvet írt, folyóiratot is alapított. A free cinema képviselői „1956-ban manifesztumban ítélték el a korabeli kommersz angol filmgyártást, és az angol film gazdag dokumentumfilmes hagyományaira épülő, új esztétikai elveket fogalmaztak meg”. Ezek után nem meglepő, hogy a későbbiekben több kiváló dokumentumfilmet is készítettek: Tony Richardson és Karel Reisz A mama nem engedi (Momma Don’t Allow, 1955) című filmje egy korabeli jazzklub világába kalauzolja a nézőt, Lindsay Anderson Minden nap, kivéve karácsonykor (Every Day Except Christmas, 1957) című alkotása pedig egy vásárcsarnok életét mutatja be.

„A free cinema mozgalom első munkái az angol dokumentarista iskola legjobb hagyományait folytatják, Grierson és Jennings filmjeinek színvonalát idézik.”

Az irányzat indulásában fontos szerepet játszott a konzervatív politikai légkör ellen erőteljesen tiltakozó, fiatal írókból – John Osborne, John Braine, Alan Sillitoe –, valamint kritikusokból, színházi emberekből álló „dühös fiatalok” mozgalma. De mi kötötte össze a dühös fiatalokat a free cinema alkotóival? A válasz egyszerű: a társadalom peremére szorult emberek élete iránti elkötelezett érdeklődés és a politikai kiábrándultság. A két csoport egyhamar egymásba is kapaszkodott. „John Osborne és Tony Richardson 1959-ben filmvállalatot is alapítottak (Woodfall Films néven), ahol Richardson hamarosan elkészítette Osborne kultdarabja, a Dühöngő ifjúság (Look Back in Anger, 1958) filmváltozatát. Az érzékeny társadalmi és lelki problémákra tapintó, komor hangulatú film fordulópontot jelentett az angol filmművészetben, s Richard Burton főszereplésével világhírűvé vált.”

Richardson két év múlva elkészítette Egy csepp méz (A Taste of Honey, 1961) című remekét, ezt követően pedig filmre adaptálta Sillitoe A hosszútávfutó magányossága (The Loneliness of the Long Distance Runner, 1962) című elbeszélését. Karel Reisz 1961-ben világhírre tett szert Szombat este, vasárnap reggel (Saturday Night and Sunday Morning, 1960) című művével, ám Lindsay Andersonnak sem kellett sokáig várnia a nemzetközi sikerre: 1963-ban elkészítette első játékfilmjét, az Egy ember árát (This Sporting Life, 1963), 1968-ban pedig Ha… (If…, 1968) című alkotásával elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját. A free cinema azonban a hatvanas évek végére elveszítette kezdeti lendületét, az alkotók szétszéledtek. Tony Richardson Hollywoodban próbált szerencsét, Karel Reisz pedig producerként kezdett működni. Egyedül Lindsay Anderson maradt hű saját filmes látásmódjához…

Bár a free cinema virágzása a hatvanas években véget ért, hatása máig érezhető. Emellett az irányzat olyan csodálatos, beszédes, elgondolkodtató filmeket adott nekünk, mint amilyen A hosszútávfutó magányossága.

Ha csak a címét figyeljük, azt gondolhatjuk: sportfilmmel van dolgunk, Tony Richardson műve azonban kőkemény dráma; megkockáztatom, hogy a free cinema egyik legerősebb, leghatásosabb darabja. Főszereplője egy lázadó fiatalember, Colin, aki egy betörést követően javítóintézetbe kerül. Az igazgató szeretné jó útra téríteni, így lehetőséget ad neki, hogy sportolhasson és a sportban – pontosabban egy nyilvános iskolai versenyen – aratott sikere által „megválthassa” magát. Colin keményen edz, hiszen a szabadulás lehetőségét látja a győzelemben, az igazgató viszont csak arra gondol: a kiváló futó végre elnyerheti az intézménynek a hosszútávfutás győztesének járó vándorkupát. A fiú verhetetlennek tűnik, a döntő futamban is vezet, ám akkor felrémlenek benne az emlékei a családjáról, a nyomorról és mindarról, ami miatt az intézetbe került, s ráeszmél: nem a győzelemmel „válthatja meg” magát.

A hosszútávfutó magányossága kiváló pszichológiai tanulmány egy nehéz sorba született tehetséges fiúról, aki rossz útra téved, s akinek tehetségét és kitartását a hatalom (az igazgató) saját ambíciói kiélésére szeretné használni. A javítóintézet, ahova Colin kerül, a brit társadalom metaforájának is tekinthető, amelynek befolyással bíró tagjai csak a saját érdekeiket tartják szem előtt.

Jó szívvel ajánlottam Anikónak ezt a művet, méghozzá azért, mert úgy érzem, a free cinema alkotói képesek voltak hitelesen megragadni és vászonra vinni a társadalmi jelenségeket, s a hétköznapi emberek életét és nehézségeit. De nem felejtettem el, hogy Anikó a futáshoz kapcsolódó filmet kért tőlem, Tony Richardson filmje pedig nemcsak a címe miatt ilyen. A futás fontos szerepet játszik a filmben: mikor Colin fut, kiemelkedik a rá nehezedő súlyok és körülmények alól, s ekkor, némiképp megerősödve felidézi mindazt, ami a múltban történt vele. Tulajdonképpen futás közben ismerjük meg őt, s végül vele együtt tesszük fel a kérdést: Mi is igazából a győzelem?

Miért örök értékű? Többek között azért, mert elgondolkodtató film, amelyben a szabadság és a hatalom szembenállása gyönyörűen rajzolódik ki.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Oxford Filmenciklopédia

Kapcsolódó cikkem:

Megmutatni az embert a futó mögött – interjú Simonyi Balázzsal