A kisfiú, akinek Hitler a képzeletbeli barátja – Jojo Nyuszi (2019)

Iszonyú nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy filmkészítő oly módon dolgozza fel a történelem legborzalmasabb, legembertelenebb eseményeit, ahogy azt Taika Waititi teszi a Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2019) című filmjében. Felmerül ugyanis a kérdés: szabad a humor eszközével beszélni valamiről, aminek borzalma valójában elbeszélhetetlen? Talán mindannyian más-más választ adunk e kérdésre, egyvalami azonban egyértelmű: a történelmünk egyik legsötétebb időszakáról való „beszédet” sosem szabad abbahagyni. S hangozzék ez akármilyen közhelyesen, mostanság nagy szükség van az olyan filmekre, amelyek – akár a humor eszközével – arra hívják fel a figyelmünket: ne felejtsünk el emberek maradni.

Főszereplőnk Jojo Betzler, egy tízéves német kisfiú, aki élete legszebb napjára ébred: végre elég idős ahhoz, hogy részt vegyen a Hitlerjugend kiképzőtáborában. Képzeletbeli barátja, Adolf Hitler lelkesen biztatja, ám hiába indul a nap fényesen és jó néhány, szívből jövő Heil Hitler!-rel, a dolgok nem a legjobban alakulnak. Az hagyján, hogy egy nem teljesített feladat miatt kigúnyolják a fiút, de még egy gránátot is felrobbant, épp az orra előtt, így „kiesik” a táborból, az izgalmas felkészülés helyett tehát jöhet a szórólapozás meg a fémgyűjtés. És mindez semmi ahhoz képest, hogy otthon, a padláson rábukkan egy zsidó lányra, Elsára, akit az anyukája bújtat. Jojo nem tudja, mit tegyen. Úgy tanulta, hogy azonnal szólnia kell valakinek, azonban hamar rájön: nem adhatja fel a lányt, hiszen azzal az anyukáját is bajba sodorná. De akkor mi legyen? – gondolkozik, hű barátja, az igencsak butácska Hitler pedig rögvest a segítségére siet, és együtt arra jutnak: az lesz a legjobb, ha Jojo összebarátkozik a lánnyal és igyekszik mindent megtudni tőle a zsidókról – például, hogy fejjel lefelé lógva alszanak-e, mint a denevérek, illetve képesek-e olvasni mások gondolataiban –, így elkészítheti a Harmadik Birodalom legátfogóbb zsidó-útmutatóját…

Őrületesen abszurd történet ez, de aki látott már Waititi-filmet – különösen ajánlom a Hétköznapi vámpírokat (What We Do in the Shadows, 2014) –, az nem is számít másra. A Jojo Nyuszi minden lehetséges módon gúnyolja a Harmadik Birodalmat. A kegyetlen diktátorból agyatlan tökkelütöttet csinál, s nevetség tárgyává teszi az ideológiai eszméket, az egyenruhákat, a fanatizmust, mondhatni mindent, ami a nemzeti szocializmushoz köthető.

Humor, abszurdum, sőt néhol szürrealizmus keveredik a Christine Leunens Cellába zárva című regényét feldolgozó filmben, amely azonban nem feledkezik el a szörnyűségekről, a pusztításról, a kegyetlenségről, az embertelenségről sem. S éppen ez az egyik legnagyobb erénye: hogy remekül egyensúlyoz a komédia és a tragédia között.

Az utcán felakasztott emberek, a puskaropogásban testüket apróra összehúzó, fülüket befogó gyermekek, a végtagjaikat vesztett katonák látványa szívszorító, s talán a filmen eluralkodó humor miatt még erősebben hat a nézőre, aki persze, végig tisztában van vele, hogy vígjátékot néz, mégis azt érzi: az a fajta nevettetés ez, amely Chaplin nevéhez köthető – amelyben keserűség és tanulság van, amely a torkunkon akad és addig nem hagy minket nyelni, amíg nem gondolkozunk el mindazon, amin el kell. Igen, a Jojo Nyuszi megidézi Chaplint, s az ő A diktátorát (The Great Dictator, 1940), továbbá Roberto Benigni Az élet szép (La vita è bella, 1997) című alkotását, sőt bennem még A csíkos pizsamás fiú (The Boy in the Striped Pyjamas, 2008) és a Lenni vagy nem lenni (To Be or Not to Be, 1942) egyes képkockáit is előhívta.

Akárcsak Az élet szép és A csíkos pizsamás fiú, a Jojo Nyuszi is a gyermekek szemszögéből mutatja be a II. világháború eseményeit, s a Harmadik Birodalom hétköznapi működését, ez pedig igazán különlegessé teszi. A fanatikus, mélyen elkötelezett Jojo szép lassan döbben rá, hogy igaza volt Elsának, mikor azt mondta neki: „Te nem vagy náci. Szeretsz tartozni valahova, szereted viselni az egyenruhát, de nem vagy náci.” Fontos mondatok ezek, s fontos az a karakter is, akinek a szájából elhangoznak. De talán még az embertelenségben, a véget nem érőnek tűnő kilátástalanságban is ember maradó Elsánál is fontosabb Rosie, Jojo édesanyja, aki szinte egyes egyedül képviseli a józan gondolkodást, s aki rámutat: az élet ajándék, és senkinek sincs joga elvenni a másiktól.

Scarlett Johansson (Rosie), Thomasin McKenzie (Elsa), Roman Griffin Davis (Jojo), Taika Waititi (Hitler), s a mellékszerepekben feltűnő Rebel Wilson, Sam Rockwell és Alfie Allen egyaránt fantasztikusan játszanak; tényleg nem tudok negatívumot mondani, csak pozitívumot. Például azt: Scarlett Johansson talán még elragadóbb, mint a Házassági történetben, Roman Griffin Davis pedig némely jelenetben olyan tüneményes, hogy legszívesebben megölelné az ember…

„Elképesztően jó” – írtam a film megtekintése után egy barátomnak. Hirtelen ez bukott ki belőlem. Meg az, hogy a remekül megválasztott és elhelyezett dalok – mint például a Komm gib mir deine Hand a The Beatles-től vagy Tom Waits I don’t wanna grow up című száma –, valamint a Wes Anderson-filmek képi világát idéző díszletek és jelmezek engem nemcsak megnevettettek, hanem el is bűvöltek. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, mégis azt kell mondanom: a Jojo Nyuszi valóban elbűvölő film. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy lesznek, akiket kiborít, s akik azt mondják majd: nem szabad humorral átitatni a borzalmakat. De lesznek olyanok is, mint én, akik úgy vélekednek: szükség van azokra a filmekre, amelyek elismételnek jól ismert közhelyeket, s emlékeztetnek minket arra, hogy senki sem születik gonosznak, ellenségnek, szövetségesnek. Hogy mind ugyanolyanok vagyunk: egyszerűen emberek.

Látni kell, mert bátor és elbűvölő film.

A Jojo Nyuszi január 23-ától látható a mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.

Kapcsolódó cikkem:

Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, 2014) – kritika