A netről nem lehet eltűnni – Keresés (2018)

Bevallom nektek: néha úgy érzem, hogy a technika rohamos fejlődését szinte kívülállóként nézem végig. A kommunikációs szakemberek a lemaradók táborába sorolnának, vagyis azon emberek közé, akik csak az utolsó utáni pillanatban állnak át az „új rendszerre”. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi az a Snapchat, a Vibert még életemben nem láttam közelről, a mai tizenévesek világa tehát olyannyira idegen számomra, mintha másik bolygón élnék. De ha én így érzem, akkor mi van a szüleikkel? Többek között erre a kérdésre ad választ Aneesh Chaganty Keresés (Searching, 2018) című thrillere, amely nemcsak az internet és a digitális interfész világába kalauzol minket, hanem a film médiumának határait is kutatja.

Adott egy gyönyörű család, amelyet darabokra tör az anyuka halála. Az apa igyekszik helytállni, és a korábbiakhoz hasonló kiegyensúlyozottságban nevelni 16 éves, egyke lányát, ám szeme fénye egyik nap eltűnik. Először arra gyanakszik, hogy a lány csak lóg a suliból, majd a dühöt felváltja a kétségbeesés. Értesíti a rendőrséget, s maga is nyomozásba kezd; bemerészkedik arra a területre, ahol ugyan bizonytalanul mozog, de úgy sejti, egyedül ott találhatja meg eltűnt lánya nyomait: az interneten. A keresés közben pedig rádöbben: nemcsak arra kell rájönnie, hol van a gyermeke, hanem arra is, ki is valójában. „Én nem ismerem ezt a lányt” – mondja az egyik jelenetben, a 16 éves fiatal laptopja ugyanis egyre mélyebbre rántja abba a világba, amelyből kimaradnak az offline térben mozgó szülők.

Minekután elég sokat emlegettem a digitális világot, el kell mondanom, hogy a Keresést – annak ellenére, hogy nem forradalmi alkotás – igencsak körbe lengi az újdonság szele. Ez ugyanis egy laptopalapú film, tehát olyan mozgókép, amelynek története teljes egészében számítógépes és telefonos képernyőkön játszódik. A filmkészítés ezen módja elsősorban Timur Berkmambetov producer, rendező, forgatókönyvíró nevéhez kötődik, aki már több filmmel – Hardcore Henry (2015), Profile (2018) – is bizonyította, hogy rendkívül fogékony az újdonságokra. Neve persze, sokak számára egyáltalán nem ismerős, ám nem árt megjegyezni, hiszen ő egyike azon filmkészítőknek, akik a jelenkori technológiai viszonyokat szem előtt tartva kísérleteznek a filmmel mint médiummal.

És bár készültek már számítógépes képernyőkön játszódó, sőt okostelefonnal forgatott filmek is, a Keresés az első olyan alkotás, mely kiemelkedően nagy nyilvánosságot kapott. Pedig valójában kísérleti filmről van szó, vagyis olyan filmalkotásról, melynek készítői a mozgókép művészi lehetőségeinek határait kutatják. Ezt a tényt azért mindenképpen érdemes szem előtt tartani, mielőtt beülünk a moziba, merthogy a Keresés valóban más, mint amit megszoktunk. És ez a másság leginkább a képi világában érhető tetten. A rendező, illetve Juan Sebastian Baron operatőr már a játékidő első pillanataiban bevezetnek minket a film sajátos világába, mondhatni felvázolják a Keresés szabályrendszerét, melyet azután egyetlen egyszer sem hagynak figyelmen kívül. Tehát gyorsan rájövünk, hogy ha bekapcsol a képernyőkímélő üzemmód, akkor mi azt fogjuk látni, ha pedig videóhívást indít a főhősünk, akkor azt. Csak egy olyan jelenet van, mikor azt érezzük, „igazi” kamerafelvételt látunk, de az alkotók hamar az orrunkra koppintanak, hogy „dehogyis, hiszen szóltunk”.

És a néző ilyesfajta irányítása nemcsak a képi világ megteremtésében érhető tetten. Bár a Keresés igen egyedi képi megvalósítással dolgozik, az igazi ereje a forgatókönyvben rejlik. Egy feszült thriller pedig messze nem lenne elég feszült, ha láttán nem jutna eszünkbe Hitchcock neve. De eszünkbe jut! Mintha a rendező és a forgatókönyvíró pontosan ismernék a nézők előre megfogalmazott elképzeléseit… Ennek tudatában addig csavarják a cselekményt, ameddig lehet, az eredmény pedig egy hitchcocki feszültségkezeléssel forgatott, fordulatos thriller.

Amelyben egyébként a színészek is remekül adaptálódnak ahhoz a metódushoz, amellyel maga a film készül. Persze, néha azt gondoljuk, hogy mi már rég kikapcsoltuk volna a videóhívást vagy lecsaptuk volna a laptop tetejét, de ezektől az apróságoktól könnyedén el lehet tekinteni. A két legfontosabb szereplőt életre keltő John Cho és Debra Messing az ilyen apróságok közepette is igazán hitelessé, továbbá nagyon emberivé teszik ezt a történetet, amelyre talán nincs is jobb szó annál: emberi. Aneesh Chaganty amellett, hogy a filmkészítés új, modern útjára vezet minket, arra is felhívja a figyelmünket, hogy a technológia fejlődése által mostanra már mély generációs szakadék keletkezett a fiatalok és az idősebb korosztály között, s ezt muszáj valamiféleképpen áthidalni.

Látni kell, mert egy újító film, amely a mozgókép határairól elmélkedik, ezáltal pedig olyan közel kerül a 21. századi valósághoz, amennyire csak lehet. És azért is érdemes megnézni, hogy rádöbbenjünk: valóban a képernyők kereszttűzében éljük az életünk.

IMDb: 7,9/10

Kapcsolódó cikkem:

Milyen lesz a film a jövőben?