„…nekem mindennél fontosabb, hogy a kész film olyannyira hiteles legyen, mintha csak a valóság egy szeletébe néznél bele” – így fogalmazott Kis Hajni filmrendező, mikor tavaly májusban annak apropóján beszélgettem vele, hogy diplomamunkája, a Last Call (2018) elnyerte a legjobb magyar rövidfilm díját a 2018-as Friss Hús Rövidfilmfesztiválon. Kis Hajni 27 perces alkotását azóta már díjazták a Bushón, a Malteren és a Szarajevói Filmfesztiválon, valamint idén novemberben Münchenben, a 39. alkalommal megrendezett diákfilm fesztiválon is, ahol a legjobb filmnek járó díjat zsebelte be. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, amit gondolok: ezek a díjak csak a bemelegítést jelentik a fiatal rendező számára, aki olyan mértékű alázattal, emberséggel, tehetséggel és hitelességgel alkot, hogy mikor a filmjeit nézzük, tényleg azt érezzük: a valóság egy szeletébe pillantunk bele.
Kis Hajni nevét 2016-ban ismertem meg, mikor megnéztem a Szép alak (2016) című rövidfilmjét (amely mostanáig több mint tíz díjat nyert, több mint hatvan fesztiválon szerepelt, s amelyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem diák-Oscarra nevezett és 1740 pályamű közül be is került a legjobb 7 közé), amely egyszerűen letaglózott és elvarázsolt. Bevallom: már akkor biztos voltam benne, hogy Kis Hajni nagy kedvencem lesz. Aztán telt az idő, s jött a Last Call, amely csak megerősítette ez irányú meggyőződésemet, azóta pedig türelmetlenül és óriási lelkesedéssel várom az első nagyjátékfilmjét, amelyért az az érzésem, ugyancsak rajongani fogok. De azért a szívemnek legkedvesebb mindig a Last Call lesz…
Fotó: imdb.com
Főhősünk a hatvanas éveiben járó Anikó, aki arra készül, hogy a lányához és az unokájához költözzön Angliába. Az ő utazás előtti utolsó napját követjük végig: vele vagyunk a nyelvvizsgán, a hivatalban, az internetkávézóban, a volt férje munkahelyén, a liftben és a reptéren is, és a szó legszorosabb értelmében átéljük mindazt, amit ő. Sodródunk, ha úgy tetszik, Anikó ugyanis megállás nélkül rohan a múltjától a jövője felé, mikor azonban leül egy pillanatra, mi vele együtt gondolkozunk el azon, mit hagy maga mögött itthon, s mi vár rá odakint.
A Last Call végtelenül szerény és emberi film. Egy nagymama identitásválságán, egy személyes történeten keresztül mesél fontos társadalmi kérdésekről – többek között a kivándorlásról, s az idős emberek lehetőségeiről –, továbbá a családról, a magányról és a reményről is.
Fotó: imdb.com
Kis Hajni – pont, mint az olasz neorealizmus képviselői – rendkívüli érzékkel képes megragadni a valóságot, a valós embereket, s az ő problémáikat, érzéseiket. Éppen emiatt a Last Call olyan, mint egy pillanatkép a hétköznapok világából. Megindító, átélhető, őszinte és hiteles – e szavak nemcsak a filmre igazak, hanem a főszereplőt életre keltő Zsurzs Kati játékára is, amelyről nem lehet mást, csakis ódákat zengeni. Ahogyan ő, úgy a Last Call is mélységesen emberi és csodálatos.
Látni kell, mert valóban csodálatos film, mely a valóság ajtaját nyitja ki előttünk, és lehetőséget ad nekünk arra, hogy jobb emberként lépjünk be rajta.
A Last Call az HBO és a Cinemax műsorán látható.
Szólj hozzá elsőként