Browsing Tag

HBO

Látni kell

„…mintha hiányozna az életem fele” – Az én Zoém (2019)

Azt hiszem, a világon mindennél jobban szeretek édesanyámmal beszélgetni. Filmekről, könyvekről, történelemről, politikáról, az emberekről, magunkról… Arról is gyakran beszélgetünk, milyen anyának lenni. „Olyan érzés, mintha a szívem egyszerre három helyen lenne: a két gyermekemnél és nálam” – szokta mondani szelíd mosollyal, örömkönnyekkel teli szemmel anya, s én egyből érzem is, jó erősen, a szíve egy darabját az enyém mellett. Ez a mondat, ez az érzés idéződött fel bennem Julie Delpy Az én Zoém (My Zoe, 2019) című filmjét nézve, amely egy végtelenül őszinte és emberi, ugyanakkor némiképp provokatív alkotás az anyaságról.

Olvass tovább

Látni kell

Szerelem, vágyakozás és a kőkemény valóság – Csak te (2018)

Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.

Olvass tovább

Látni kell

Hogyan válunk eggyé a földdel? – Porrá (2018)

Röhrig Géza nevét még az egyetemen ismertem meg, mikor az egyik professzor feladta nekünk Madaras József Eszmélet című sorozatát. Akkor József Attilával azonosítottam őt, és még sok-sok évvel később, a Saul fia (2015) premierjekor is elsősorban költőként gondoltam rá. Mostanra azonban már – amellett, hogy csodálatos embernek – főként kiváló színésznek tartom. Olyannak, aki végtelen természetességgel és alázattal játszik, s aki a világsztárok mellől is kiragyog. Éppen ezt teszi a Porrá (To Dust, 2018) című amerikai fekete komédiában, amely részben miatta olyan fantasztikus, amilyen.

Olvass tovább

Látni kell

Nomen est omen – Mit szólnátok az Adolfhoz? (2018)

A nevem: Eszter, perzsa eredetű, jelentése csillag. Egyes vélekedések szerint viszont héber eredetű, a jelentése pedig mirtusz, utalva ezzel a bibliai alak, Eszter másik nevére. A szüleim persze, nem e meghatározások alapján mérlegelve döntöttek úgy, hogy Eszternek neveznek el… Sőt, úgy tudom, egyszerűen csak szépnek találták ezt a nevet. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy úgy vélem, van valami abban a mondásban: „a név maga az ember”. Legyen akár fenséges múltja és felhangja, legyen akár kényelmetlen és beszennyezett, mindannyiunknak a saját felelőssége, hogy mit azonosít azzal a névvel, amelyet kapott. Mert a sorsunkat, s a nevünk csengését mi alakítjuk. De mi van azzal, aki a történelem leggonoszabb alakjának nevét kapja? Nos, többek között ezt a kérdést teszi fel a Mit szólnátok az Adolfhoz? (Der Vorname, 2018) című film…

Olvass tovább

Látni kell

Egyszerűen szép – Az élet maga (2018)

Néhány évvel ezelőtt, mikor megnéztem a Danny Collins (2015) című vígjátékot – amelyet az első perctől az utolsóig imádtam –, az a sugallatom támadt, hogy akármivel is rukkol elő a jövőben a rendező-forgatókönyvírója, én imádni fogom. Az említett alkotó, Dan Fogelman tavaly Az élet maga (Life Itself, 2018) című filmmel jelentkezett, amely olykor túlcsorduló, rettentően szentimentális, sőt egyenesen giccses, mégis: valamilyen különös oknál fogva csakis imádni lehet.

Olvass tovább

Látni kell

A valóság egy szelete – Last Call (2018)

„…nekem mindennél fontosabb, hogy a kész film olyannyira hiteles legyen, mintha csak a valóság egy szeletébe néznél bele” – így fogalmazott Kis Hajni filmrendező, mikor tavaly májusban annak apropóján beszélgettem vele, hogy diplomamunkája, a Last Call (2018) elnyerte a legjobb magyar rövidfilm díját a 2018-as Friss Hús Rövidfilmfesztiválon. Kis Hajni 27 perces alkotását azóta már díjazták a Bushón, a Malteren és a Szarajevói Filmfesztiválon, valamint idén novemberben Münchenben, a 39. alkalommal megrendezett diákfilm fesztiválon is, ahol a legjobb filmnek járó díjat zsebelte be. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, amit gondolok: ezek a díjak csak a bemelegítést jelentik a fiatal rendező számára, aki olyan mértékű alázattal, emberséggel, tehetséggel és hitelességgel alkot, hogy mikor a filmjeit nézzük, tényleg azt érezzük: a valóság egy szeletébe pillantunk bele.

Olvass tovább

Látni kell

Húsba vágó mese egy generáció problémáiról – Eufória (Euphoria, 2019–)

Valljuk be: ha egy napon elénk perdülne egy varázsló, és azt mondaná, hogy visszarepít minket az időben, méghozzá a kamaszkorba, lennénk néhányan, akik azt válaszolnánk, „kösz, nem”. Merthogy a tinédzser-lét nem kifejezetten felhőtlen, sőt sokak számára egyenesen kibírhatatlan… Őszintén szólva, abba csak nagy néha gondolok bele, milyen lehet a mai világban kamasznak lenni, de olyankor még a kibírhatatlant sem találom elég megfelelő jelzőnek. És az HBO Eufória (Euphoria, 2019–) című sorozatát látva rájöttem: nem is az.

Olvass tovább