Minden évben, mikor elgondolkozom azon, mely filmek nyűgöztek le a legjobban, rájövök, hogy bizony mindig ott van az első ötben egy francia alkotás. Aztán persze, arra is rádöbbenek, hogy „az idei filmtermés legkevésbé fogyasztható darabjai” listámon is ott csücsül néhány francia film, pontosabban pár agyatlan vígjáték olyan jelenetekkel, amelyek láttán még visszagondolva is azt kérdezgetem magamtól félhangosan: „Miért?” Ez utóbbira számítottam, mikor hirtelen elhatározásból jegyet váltottam a Csak a baj van veled (En liberté!, 2018) című krimi-vígjáték-drámára (!), de csalódnom kellett. Jó, azt nem mondom, hogy Pierre Salvadori filmjét nézve egyáltalán nem zúgott a fejemben a „miért?”, de el kell ismernem: ennek a némiképp agyatlan vígjátéknak igen nagy szíve van.
A fiatalon megözvegyült rendőrnyomozó, Yvonne hősként őrzi emlékeiben és kisfiának mondott esti meséiben férjét, a francia Riviéra immár szoborba öntött megmentőjét. Egy napon azonban megtudja, hogy a tiszteletre méltó férj valójában korrupt zsaru volt, aki nyolc évre börtönbe juttatott egy ártatlan férfit. Yvonne úgy érzi, jóvátétellel tartozik az igazságtalanul büntetett Antoine-nak, azt viszont még csak nem is sejti, hogy a jócselekedet fenekestül felforgatja majd az életét.
A történetben – olvasva – semmiféle humor nincs. A Drágaságom (Hors de prix, 2006), a Mosás, vágás, ámítás (De vrais mensonges, 2010) és A házmester (Dans la cour, 2014) című, általam igencsak kedvelt filmeket jegyző Pierre Salvadori azonban jócskán csempészett bele, ám ez nem azt jelenti, hogy kellemesen kuncogunk. Nem! A Csak a baj van veled humora abszurd, sőt néha egyenesen kínos, nekünk, nézőknek pedig fogalmunk sincs, illik-e egyáltalán nevetni azon, amit látunk. Aztán persze, nevetünk…
De szerencsére nem az öncélúnak ható poénok és az olykor logikátlan cselekményvezetés fog bennünk megmaradni még másnap is, hanem a film drámai ereje, amely végül is teljesen elnyom minden mást. A Csak a baj van veled ugyanis elsősorban nem a humorra és a groteszkre épít – bár természetesen van benne az is bőven –, hanem érvényes kérdésekre. Rendbe lehet hozni egy életet, amely látszólag teljesen tönkrement? Fel lehet dolgozni a fájdalmat úgy, hogy az ember megkíméli a hozzá közel állókat? Vissza lehet kapni az elvesztett éveket? Mi mindenhez van joga annak, aki mások miatt szenvedett? Na, igen: ezek a kérdések nem úgy hangoznak, mintha egy olyan vígjátékból emeltem volna ki őket, amelyben szado-mazo öltözékben rabolnak ki egy ékszerboltot és egy óriási szexuális segédeszközzel törik be a vitrineket. Mégis ez a helyzet. És pont ezen kérdéseknek köszönhető az, hogy Pierre Salvadori filmje emlékezetes marad, s a moziteremből kisétálva nem a fejünket ingatjuk, hanem azon morfondírozunk: tulajdonképpen egész szellemesen csomagolta be mindazt, amiről el akart gondolkodtatni minket.
A filmnek tehát van mélysége; sokszor azt érezzük, már nem is vígjátékot, hanem drámát nézünk. Ehhez a drámához, mélységhez, pontosabban ezek átélhetővé és hitelessé tételéhez viszont nem lenne elég néhány jól megírt párbeszéd, ha nem olyan, eddig főként drámákban brillírozó színészek tűnnének fel a vásznon, mint Adele Haenel, Pio Marmai, Damien Bonnard és Audrey Tautou, akinek felbukkanása mellesleg jól mutatja a rendező perfekcionizmusát, hiszen a csodálatos színésznőnek a legfontosabb mellékszereplőt kell életre keltenie. És ha már itt tartunk: a színészek még a nyilvánvalóan kellemetlenebb jelenetekben is otthonosan mozognak, a céljuk pedig láthatóan mindvégig az, hogy átérezhetővé tegyék a drámai mondandót, amely ugyan humorba van mártva, de sokkal nagyobb szíve van annál, minthogy pár agyatlan poén teljesen elfedje.
Látni kell, mert olyan vígjáték, amely amellett, hogy megnevettet, kényes, ám nagyon fontos kérdéseket is felsorakoztat előttünk.
A Csak a baj van veled március 7-től látható a mozikban a Cinetel forgalmazásában.
Szólj hozzá elsőként