„a gondolatot nem hamisíthatod meg” – A befejezésen gondolkozom (2020)

„Van, amikor a gondolat közelebb áll az igazsághoz, a valósághoz, mint a tett. Mert mondani mondhatsz bármit, tenni is tehetsz bármit, de a gondolatot nem hamisíthatod meg” – hangzik el Charlie Kaufman A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020) című filmjében, amelynek főhőse és egyben narrátora a befejezésen gondolkozik. Egész pontosan azon, hogy véget vet a kapcsolatának a jóképű és intelligens sráccal, akivel mindössze néhány hete alkotnak egy párt. De tényleg csak ennyiről van szó? Nos, mivel Kaufman-filmről beszélünk, a válasz teljesen egyértelműen az: Nem! Sokkal, sokkal többről…

A John Malkovich menet (Being John Malkovich, 1999), Adaptáció (Adaptation, 2002), Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004), Kis-nagy világ (Synecdoche, New York, 2008), Anomalisa (2015) – Charlie Kaufman e filmekkel előbb forgatókönyvíróként, majd rendezőként is bizonyította, hogy olyan sajátos, egyedülálló látásmóddal rendelkező filmkészítő, aki nem ismer kompromisszumot, az embert és az életet viszont nagyon is jól ismeri. S hihetetlen érzékenységgel és zsenialitással ragadja meg a félelmet, a fájdalmat, a kétségbeesést, a szorongást, a szerelmet, a vágyat, egyszóval minden nehézséget és könnyűséget, amivel az embernek élete során szembe kell néznie. Ezt teszi legújabb, A befejezésen gondolkozom című munkájában is, amely minden eddigi alkotásánál kompromisszum nélkülibb és kuszább – ugyanakkor legalább olyan hatásos és érzékeny, mint az eddigiek.

A járdán, kavargó hóesésben, narancssárga kabátban álldogál főhősünk és narrátorunk: a lány. A barátját, Jake-et várja, aki arra készül, hogy végre bemutassa őt a szüleinek. Együtt indulnak hát az egyre erősödő havazásban a szülők félreeső farmházához, útközben pedig szinte folyamatosan beszélgetnek. Amikor viszont kis időre elül a társalgás, a lány gondolkozni kezd. Azon, hogy ezt az egészet befejezi… Hogy el se kellett volna jönnie… Hogy minek is megismerni a szülőket, mikor úgyis szakítani akar Jake-el… De erről nem szól egy szót sem, még akkor sem, mikor Jake megkérdezi tőle, min gondolkozik. És arról sem beszél, hogy egy idegen hívogatja, és mindig ugyanazt az üzenetet hagyja a rögzítőjén.

Aztán megérkeznek, s a lányban – és bennünk, nézőkben is – felmerül az a baljós érzés, hogy már sosem fognak hazatérni… És az idegen megint üzenetet hagy: „Érzem, hogy erősödik a félelmem. Eljött a válasz ideje. Csak egyetlen kérdés. Egyetlen kérdésre kell válaszolni.”

Iszonyatosan nagy erő kell hozzá, hogy ne folytassam még hosszú bekezdéseken át a cselekmény ismertetését, továbbá elemzését és értelmezését, de erőt vettem magamon, mert úgy hiszem, engem részben azért is lepett meg, ragadott magával és nyűgözött le ez a film, mert még az előzetesét sem néztem meg. És ezt a feledhetetlen élményt szánom nektek is!

Azt azonban muszáj elmondanom, hogy A befejezésen gondolkozom rendkívül zavarba ejtő és nézőt próbáló alkotás. Kusza, szürreális, logikátlannak tűnő, s nemcsak nehezen követhető, de nehezen is nézhető. Kaufman – a forma és a tartalom nagymestere – ugyanis önfeledten játszik: a valósággal, a képzelettel, a térrel, az idővel, a nézőponttal, a műfajokkal, a stílussal, a hangulatokkal és bizony a befogadóval is. Sőt, vele a leginkább! E filmet nézve sokszor érezzük megvezetve és becsapva magunkat, de közben azt is érezzük, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is ki akarunk tartani a végéig, s valahogy össze akarjuk rakni az egészet.

Ez elég elrettentően hangzik, tudom, de a teljes képhez akkor is hozzátartozik. Ahogyan az a tény is, hogy A befejezésen gondolkozom adaptáció – ráadásul a legkiválóbb fajtából. Ian Reid Azon agyalok, hogy ennek véget vetek című posztmodern pszichothrillere elevenedik meg a képernyőn, Kaufman azonban nem „felmondja” a regényt, hanem újragondolja és némiképp újra is értelmezi. Ezáltal pedig nemcsak egy páratlan filmélménnyel gazdagít minket, hanem arra is rávesz, de azonnal, hogy rohanjunk beszerezni a könyvet. Amely mellesleg pont olyan furcsa és zavarba ejtő, mint a film. És pont olyan „letehetetlen” és feledhetetlen.

Mit ne mondjak, Kaufman remek ihletforrást választott. Olyat, amelyben igazi kaufmani témák, kérdések és érzelmek – magány, félelem, kilátástalanság, megbánás, elmúlás… – kerülnek előtérbe, s amely nem kevesebbről szól, mint az életről és az emberről. Egy kicsit talán minden emberről, tehát rólunk is.

Ezért is érezzük, vagy, hogy csak a magam nevében beszéljek: ezért is éreztem azt a megtekintése közben, hogy hiába frusztrál, akkor sem hagyom félbe. Pedig sokszor frusztrált, minden apró részlete, különösen a szándékoltan szűk, 4:3-as képarány, amely amellett, hogy megfigyelésre késztetett, borzasztó klausztrofób hatást keltett bennem. De ez volt cél! És ha már itt tartunk: a Paweł Pawlikowski Ida (2013) és Hidegháború (Zimna wojna, 2018) című filmjeit fényképező Łukasz Żal elképesztően szuggesztív képi világot alkotott, amelyet nézve észre sem vesszük, hogy egyszer csak megreped a valóság burka… Ám nem csak róla tudok áradozni, hiszen a szülőket alakító Toni Collette és David Thewlis is fergetegesek, akárcsak a lány, Jessie Buckley és a barátja, Jesse Plemons, aki ezernyi súlyos érzelmet cipel, de az utolsó pillanatig a háttérben marad, nem véletlenül.

Különleges film A befejezésen gondolkozom. Egyszerre kibírhatatlan és zseniális, kényelmetlenül lassú és sodró lendületű, értelmezhetetlen és nagyon is érthető. És ha kitartunk a végéig, minden összeáll. S arra is rájövünk, mely az az egyetlen kérdés, amelyre válaszolni kell. Mert nekünk is szól…

Látni kell, mert elmondhatatlanul különleges film, amely egyszerre ragad magával és taszít el magától minket. Olyan alkotás, amelyet – mondhatni – kihívás nézni, de óriási bűn lenne kihagyni. És nemcsak látni kell, de elolvasni is érdemes.

A befejezésen gondolkozom a Netflixen látható.