Browsing Tag

Netflix

Látni kell

„a gondolatot nem hamisíthatod meg” – A befejezésen gondolkozom (2020)

„Van, amikor a gondolat közelebb áll az igazsághoz, a valósághoz, mint a tett. Mert mondani mondhatsz bármit, tenni is tehetsz bármit, de a gondolatot nem hamisíthatod meg” – hangzik el Charlie Kaufman A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020) című filmjében, amelynek főhőse és egyben narrátora a befejezésen gondolkozik. Egész pontosan azon, hogy véget vet a kapcsolatának a jóképű és intelligens sráccal, akivel mindössze néhány hete alkotnak egy párt. De tényleg csak ennyiről van szó? Nos, mivel Kaufman-filmről beszélünk, a válasz teljesen egyértelműen az: Nem! Sokkal, sokkal többről…

Olvass tovább

Látni kell

Mikor nagyobb szükség van egy barátra, mint az igazságra – Halott vagy (2019–)

Mi segíthet a gyászban, a veszteség feldolgozásában? Miként nyújthatunk támaszt annak, aki élete legszörnyűbb időszakát éli át? Mennyit ér meg egy barátság? És mennyit az igazság? Létezhet olyan helyzet, mikor a bűnös megérdemli a bocsánatot? Ilyen és ezekhez hasonló dilemmák sorjáznak a Halott vagy (Dead to Me, 2019–) című – immár két évadot is megélt – sorozatban, amely egyszerre szórakoztató, nevettető fekete komédia, sötét thriller és súlyos, nyomasztó, sokszor szívfacsaró dráma.

Olvass tovább

Látni kell

„A szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész.” – Ha tudnád (2020)

Rengeteg cikkben megemlítettem már, de azért most is kijelentem: rettenetesen szeretem a romantikus, jobban mondva, a szerelmesfilmeket. Azokat, amelyek olykor a boldog véget is sutba dobva elmélkednek arról, milyen s mi is az a szerelem. Nos, Alice Wu második nagyjátékfilmje, a Ha tudnád (The Half of It, 2020) is ilyen film. Mérhetetlenül szórakoztató és imádnivaló romantikus tinivígjáték, amely mindvégig jó hangulatot és pozitív energiát áraszt, ugyanakkor nem lebeg a rózsaszín köddel borított felszínen, hanem lebukik a mélybe, hogy feltárja egyebek mellett az ön- és útkeresés nehézségeit (és szépségeit), a homoszexualitás megítélésének kérdését, továbbá megmagyarázzon olyan gondolatokat, minthogy „a szerelem zűrös, szörnyű, önző …és merész”.

Olvass tovább

Látni kell

Élet a halál után – A Jó Hely (2016–2020)

Mi vár minket a halálunk után? Létezik menny és pokol? Van afféle végső elszámolás, amely után a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig megérdemelt büntetésüket? Többek között e kérdésekkel, s a rájuk adható válaszokkal játszik el A Jó Hely (The Good Place, 2016–2020) című amerikai komédiasorozat, amely négy évadon keresztül képes nemcsak szórakoztató, de izgalmas és fordulatos is lenni. És akkor azt még nem is mondtam, mennyire szép és megható…

Olvass tovább

Látni kell

Egy újrakezdés története – A másik út (2020)

Mi kell ahhoz, hogy az ember maga mögött hagyja az életét és mindent, amije van, amit ismer? Mennyit ér meg, s egyáltalán: mi a szabadság? És mit jelent egy olyan ultraortodox közösségben felnőtt zsidó lánynak, aki soha nem lépte át New York és a vallási hagyományok „küszöbét”? E kérdésekre ad választ A másik út (Unorthodox, 2020) című minisorozat, amely hitelesen, alázatosan és ítélet nélkül mutat be egy sokunk számára ismeretlen közösséget, s ugyanezzel a szemléletmóddal követi fiatal főhősét, aki egy napon úgy dönt: Berlinbe szökik.

Olvass tovább

Látni kell

Ha kettő lenne belőlünk… – Az élet önmagammal (2019–)

Egy-egy rosszabb napon talán már nektek is eszetekbe jutott a kérdés: Milyen lenne, ha létezne belőlünk még egy? Afféle másolat, akit elküldhetünk magunk helyett dolgozni, ha épp semmi kedvünk semmihez, s aki részt vehetne helyettünk a kiöltözős bulin, amíg mi mackónadrágban szürcsöljük a kakaót. Lényegében: aki helyettesíthetne minket minden olyan élethelyzetben, amely alól a legszívesebben kibújnánk. Nos, ezzel a kérdéssel játszik el Az élet önmagammal (Living with Yourself, 2019 –) című sorozat, amely ugyan nem kimagasló, mégis megérdemli a figyelmet.

Olvass tovább

Látni kell

„Mindig szeretni fogom. Akkor is, ha többé már nincs értelme.” – Házassági történet (2019)

Két héttel ezelőtt azt írtam az Élősködőkről (Parasite, 2019): az év legjobb filmje. Most pedig muszáj leírnom ugyanezt Noah Baumbach Házassági történet (Marriage Story, 2019) című drámájáról, amely nemcsak egy minden tekintetben kiváló mozi, hanem valószerű, emberi, őszinte film is. És nagy boldogan még azt is hozzáteszem: az idei év legjobbja!

Olvass tovább

Látni kell

Horrorba bújtatott felnövéstörténet – Marianne (2019–)

Igen, tudom: már épp elégszer elmondtam, de azért elmondom most is, hogy valamilyen különös oknál fogva meglehetősen szeretem a horror műfaját. Persze, ez nem volt mindig így… Emlékszem, az egyetemi kötelező filmvetítések alkalmával, ha éppen horrorfilmet néztünk, az egyik lágyszívű professzor elém ült, és mikor már nem fröcsögött a vér vagy mászott a néző arca felé a hosszú fekete hajú, ijesztő tekintetű démon, rezignált nyugalommal megjegyezte: „már nézheti, Eszter”. Talán az ő kedvességének köszönhetem, hogy végül annyira beleszerettem a műfajba, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább az számított, hogy megannyi kiváló, művészi minőségű horrort néztem végig a háta mögül. És ha már itt tartunk: a Netflix Marianne (2019–) című francia horrorsorozata szerintem neki is tetszene. Hogy miért? Mert mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából kiemelkedő; sőt bátran mondhatjuk: művészi munka.

Olvass tovább

Látni kell

Kiborít, csalódást kelt, de lenyűgöz – The Perfection (2018)

Mivel erőteljesen vonzódom a horror műfajához, tulajdonképpen alig van olyan borzongató vagy éppen vérben tocsogó mű, amely elkerülné a figyelmem – illetve, amelyet valamilyen indíttatásból ne akarnék megnézni. E vonzalmamnak köszönhetően persze, számos olyan horrorfilmet is végigültem már, amelyet jobb lett volna inkább kilométerekre elkerülni, de hogy őszinte legyek: nem bántam meg semmit! Azt sem, hogy a múlt héten ráakadtam Richard Shepard The Perfection (2018) című alkotására… Ugyanis amellett, hogy kiborított és csalódást keltett bennem, le is nyűgözött.

Olvass tovább

Látni kell

A film, amelybe bele lehet szeretni – Roma (2018)

Alfonso Cuarón nem tud hibázni – mondta egy barátom, én pedig, ahogy sorra vettem a mexikói rendező kétezres években készült filmjeit, rájöttem, hogy „hát tényleg nem”. Azonban egyik eddigi munkája megtekintése után sem éreztem azt, hogy beleszerettem – most viszont ez történt. A Roma (2018) ugyanis annyira személyes és annyira lenyűgöző, hogy egyszerűen nem lehet ellenállni!

Olvass tovább