Ami igazán fontos – Szavak nélkül (2018)

Adott egy családfő, aki teljes mértékben a karrierjének él, a szeretteire és a körülötte élő emberekre pedig se ideje, se energiája, se kedve nincs figyelni. Ám akkor egy napon olyan akadállyal találja szemben magát, amelyet csak úgy tud leküzdeni, ha számot vet addigi életével, s felteszi magának – és természetesen meg is válaszolja – a kérdést: mi az, ami igazán fontos? Igen, jól ismert történet ez, amelyet számtalanszor láttunk már a filmtörténet során, Hervé Mimran tehát tulajdonképpen semmi újat nem mond harmadik nagyjátékfilmjével. Ennek ellenére a Szavak nélkül (Un homme pressé, 2018) nagyon is megérdemli a figyelmet. Méghozzá azért, mert érzékeny, bájos és szívvel-lélekkel készített alkotás, amely szelíden emlékeztet minket arra, hogy néha muszáj megállni egy pillanatra és átgondolni, mi a legfontosabb az életben.

A Szavak nélkül főhőse Alain, a sikeres üzletember, aki éppen arra készül, hogy bemutassa cégének új elektromos autóját a genfi kiállításon. A munkája minden idejét kitölti – és látszólag jobban is szereti a munkáját, mint mondjuk egyetemista lányát, akire alig jut a figyelméből. Egy napon aztán történik valami, ami a feje tetejére állítja a szenvtelen Alain életét: agyvérzést kap, amelynek következtében megsérül a beszédközpontja és a memóriája. A férfi kórházi kezelésre, majd terápiára szorul, Jeanne, a logopédus azonban nemcsak beszélni tanítja meg, hanem arra is, hogyan kell odafigyelni másokra.

Bevallom: bár már rengetegszer találkoztam olyan történetekkel, amelyek az élet és a környezetünkben élők szeretetére, illetve a család fontosságára hívják fel a figyelmet, amikor elolvastam a Szavak nélkül cselekményleírását, azt éreztem, hogy akkor is látnom kell, ha esetleg tele van közhelyekkel, amelyek miatt majd bosszankodom. De nem volt lehetőségem bosszankodni, Hervé Mimran ugyanis ügyesen alkalmazza a jól ismert paneleket és kifinomult érzékenységgel építi fel a történetet, amelyet egyszerűen képtelenség nem szeretni.

Alain kezdetben ügyet sem vet a betegségére – és pontosan így reagál rá a környezete is. Hiába készül fel hatalmas erőfeszítések árán a genfi kiállításra és tart sikeres bemutatót, mégis elbocsájtják, hiszen nem azt a formáját hozza, amely elvárható a cégnél, ahol csak a nagy siker és a profit számít, az ember nem. És a lánya sem kimondottan törődő, ám ez nem is meglepő, hiszen lehetősége sem volt megtanulni, miként kell figyelni a másik emberre, például az édesapjára. Akár azt is mondhatnánk, sőt mondjuk ki nyugodtan, hogy a szeretet úgy, ahogy van, hiányzik Alain életéből, erre azonban sosem döbbent volna rá, ha nincs az agyvérzés, a kirúgás és persze, Jeanne, a mélységesen empatikus logopédus, akinek mellesleg megvan a saját, szintén nem túl könnyű keresztje…

Hervé Mimran filmje nem akar nagyot vagy újat mondani, csupán csak elismétel néhány örök igazságot, ezt azonban olyan meggyőzően, emberien és szelíden teszi, hogy láttán egyszerre facsarodik össze és repes a szívünk.

Mikor peregtek a vége főcím sorai, elgondolkoztam azon, vajon mihez tudnám leginkább hasonlítani ezt a filmet, s akkor az jutott eszembe: a Szavak nélkül olyan, mint egy remek stílus- és arányérzékkel berendezett ház, amelyben minden a lehető legjobb helyen van. A képi világ – csakúgy, mint a történet – kellemes, a zenék ügyesen, ám nem hatásvadász módon terelgetik a néző érzelmeit, a színészek pedig nagyszerűek. Kivált az Alain szerepében feltűnő Fabrice Luchini, akinek játéka már az első pillanatban magával ragadja az embert. Ugyanolyan kiválóan jeleníti meg az érzéketlen és embertársai iránt közömbös üzletembert, mint az elveszett beteget, aki, mint egy gyermek, keresi a helyét az ismeretlen világban – vagy a többszintes házában, amely olyan számára, akár egy útvesztő. De hozzá hasonlóan csodálatos a Jeanne-t alakító Leila Bekhti is, akinél tökéletesebb partnert aligha találhattak volna Fabrice Luchini mellé.

Persze, lehetne kérdezni: mi szükség van arra, hogy ugyanazt századszor is elmondják nekünk? Természetesen válaszolhatnám azt, hogy semmi, ám úgy vélem: ha valaki olyan visszafogottan, szerényen és szeretettel mesél, mint Hervé Mimran, akkor nem számít, hányadszor halljuk mesét, mert nem közhelyes vagy unalmas lesz, hanem szórakoztató és szép.

Látni kell, mert nemcsak a mondanivalója értékes, hanem maga a film is.