Az év legjobb meséje – Zöld könyv – Útmutató az élethez (2018)

Óriási meglepetés volt, hogy az idei legjobb filmnek járó Oscar-díjat a találgatásokkal ellentétben nem az ínyenceket megcélzó A kedvenc (The Favourite, 2018) vagy a tökéletesség határait súroló Roma (2018) nyerte, hanem annak a Peter Farrelly-nek a legújabb munkája, aki korábban olyan – „kis” túlzással élve – idióta vígjátékokat tett le az asztalra, mint például a Dumb és Dumber kettyó (Dumb and Dumber To, 2014). A Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book, 2018) díjazására talán senki sem számított, vagy csak nagyon kevesen, merthogy mindenki – és a mindenki alatt most elsősorban a kritikusokat értem – azt mondta: a Zöld könyv egyszerű, kiszámítható mese, amelyet már vagy százszor láttunk. Nos, ez igaz, ám a díj és a közönség lelkesedése rámutat valami fontosra. Arra, hogy az ilyen egyszerű, kiszámítható, mégis csodálatos mesékre szükségünk van. Akkor is, ha ismerjük őket. És akkor is, ha előre tudjuk, mi a tanulság.

A Zöld könyv azzal az igencsak kedvelt felirattal kezdődik, hogy „igaz történet alapján”. Az igaz történet főhőse pedig az olasz származású Tony Lip, hivatalos nevén Tony Vallelonga. Amolyan kézzel sült csirkét zabáló, evés közben is bőszen cigarettázó fazon, aki általában ököllel érvel, és ha nincs más, úgy szerez pénzt, hogy benevez a hamburgerevő versenyre a helyi bisztróban. A Tony Lip – a magyar szinkronban Hantás Tony – nevet onnan kapta, hogy gyerekkorában folyton süketelt és átvágott másokat, ám ahogy látjuk, ez azóta sem változott sokat. Elsőként őt ismerjük meg, és hamar eljutunk az úgynevezett bonyodalomig is, amikor kiderül, hogy a bárt, ahol dolgozik, felújítás miatt bezárják néhány hónapra. Szóval Tonynak munka kell… Egyik nap aztán kap egy telefont, az ajánlat pedig kecsegtető: egy jómódú doktor sofőrt keres. Tony kiöltözik, s elmegy az állásinterjúra, ahol kiderül: nem orvosdoktorról van szó, hanem a világ egyik legjobb zongoristájáról, Don Shirley-ről, aki a Carnegie Hall felett él egy lakosztályban.

Északon. Ám ő éppen Délre készül turnézni, ahol a zenéjét nagy örömmel fogadják, őt azonban nem látják szívesen. Hiába járunk ugyanis a hatvanas években, a déli államokban egy afroamerikai személy még mindig (csak) szegregációra, rasszizmusra és erőszakra számíthat. Olyan sofőrt keres tehát, aki nemcsak vezet, hanem gondoskodik arról, hogy eljusson mindegyik fellépésre. Meg arról is, hogy mindenhol Steinway zongora legyen, ne pedig olyan, amelyet „csak a bokszosoknak dobnak oda”. Tony vállalja a feladatot, mert hát rajta aztán nem fog ki az ilyesmi, ezzel pedig kezdetét veszi a világ – mondhatni – két legkülönbözőbb emberének kalandja. Egy olyan utazás, amely során szép lassan mindketten rájönnek, hogy sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint gondolták.

A cselekmény ismertetése után könnyedén ki lehet jelenteni, amit mindenki kijelentett: ezt a történetet már láttuk! És az a címe, hogy Miss Daisy sofőrje (Driving Miss Daisy, 1989). Vagy ha kicsit távolabbról szemléljük, akkor az, hogy Életrevalók (Intouchables, 2011). Igen, miután elolvastam, miről szól a Zöld könyv, én is ezt gondoltam, de miközben néztem, ez a tény még csak eszembe sem jutott. A Tony Vallelonga fiának visszaemlékezései, illetve édesapjával készített interjúi alapján készült forgatókönyv ugyanis olyannyira kifogástalan dinamikát teremt, hogy az embernek felocsúdni sincs ideje. De nem csak a dinamika kiváló! Mivel valóban százszámra láttunk már olyan történeteket, hogy a karót nyelt, a világot tisztes és elegáns távolságtartással szemlélő „gazdag” és a szotyihéjat köpködő, a lopástól sem visszariadó, egyszerű „szegény” ember megváltoztatják egymás világlátását, személyiségét és életét, ahogyan olyanokat is, amelyek a feketék és a fehérek cseppet sem konfliktusmentes viszonyát mutatják be, kellett valamiféle csavar.

Ez a csavar a Zöld könyv esetén a forgatókönyv mélységeit jelenti. Délen végighaladva Tony és Don Shirley egyre erősödő szegregációval és rasszizmussal találják szemben magukat, de nemcsak a társadalom irreális és logikátlan (logikátlan alatt például azt értem, hogy Don Shirley a fehéreknek játszik, akik áhítattal hallgatják, ám a koncert előtt nem vacsorázhat abban a helyiségben, ahol ők, s ugyanazt a mosdót sem használhatja…) reakciói kapnak kitüntetett figyelmet, hanem a két karakter személyisége és élete is. Megismerjük Tony családját, a felesége iránt érzett szerelmét, de a zongorista alkoholizmusba fojtott magányát és a társadalomban való kívülállóságával járó érzéseit is.

A film legnagyobb kiválósága Tony és Don Shirley izgalmas karaktere, valamint a köztük mindvégig működő kémia. Erősen hatnak egymásra, ugyanakkor külön-külön is érdekes, rétegzett, élő karakterek, akiket tényleg, mintha csak kicsíptek volna 130 percre az egykori valóságból. Mindketten nagyon szerethetők; pont ezért tudják elterelni a figyelmünket arról, hogy összehasonlítsuk őket mondjuk Daisy Werthannal és Hoke Colburnnel… De ha már ennyit beszéltem a kiváló karakterekről, akkor ideje megemlítenem, hogy Viggo Mortensen és Mahershala Ali pazar játékára egyszerűen nem lehet megfelelő kifejezést találni. Talán, ha összevonnánk valahogy a fantasztikus, a briliáns és a csodálatos szavakat… Mahershala Ali a Holdfény (Moonlight, 2016) óta nagy kedvencem, Viggo Mortensen pedig azt hiszem, most lopta be magát igazán a szívembe. Jutalomjáték számukra ez a film, és ezt a jutalomjátékot egyszerűen öröm nézni!

Jó, elismerem, ismerjük a történetet, előre látjuk a fordulatokat, s az első perctől tudjuk, hogy a cselekmény elkerülhetetlen happy endbe torkollik, mégis megszeretjük ezt a két férfit, és szívesen utazunk velük Délre, ezáltal pedig az emberi lélek mélyére is. Tudom, ez giccsesen hangzott, és olykor a film is pont ilyen giccses, ezzel azonban semmi baj nincs, hiszen a Zöld könyv valójában egy szép mese. Szépen fényképezett, szép zenékkel és csodálatos színészi játékkal felépített mese, amelynek szinte kívülről tudjuk a történetét, mégis szükségünk van rá, hogy újra „meghallgassuk”, mi a tanulság.

Látni kell, mert a rasszizmus az a társadalmi jelenség, amelynek mérgező mivoltára muszáj újra és újra felhívni az emberek figyelmét. A maga sziruposságával és kiszámíthatóságával tényleg tipikus közönségfilm, de ez inkább pozitívum, mint negatívum. Mert az ilyen témákról bizony úgy kell beszélni, hogy az alkotó mindenkihez szól. És most direkt használtam az alkotó kifejezést: eddig igazán távol állt a filmalkotás kifejezéstől Peter Farrelly munkássága, a Zöld könyvvel viszont bizonyította, hogy sokkal többre képes, mint az üres szórakoztatás. Kíváncsi vagyok a következő dobására…