Amikor elolvastam a Bocsáss meg, kedvesem! (Plaire, aimer et courir vite, 2018) történetét, hirtelen felidéződött bennem az elmúlt évek egyik legjobb filmje, Luca Guadagnino Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című munkája, s magamban ki is jelentettem: oké, szóval akkor Christophe Honoré elénk teszi ennek a realisztikusabb francia változatát. Az első húsz perc után aztán kénytelen voltam visszaszívni ezt a kijelentést, a Bocsáss meg, kedvesem! ugyanis rendkívül egyedi alkotás, amely a férfiak között kibontakozó szerelem mellett barátságról, betegségről, gyászról és halálról mesél. Tehát nem, ez a film nem a Szólíts a neveden francia változata; ám legalább olyan értékes és megkerülhetetlen! Ennek ellenére sajnos nem való mindenkinek…
Látni kell
Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.
Filmkritikák és -ajánlók – nem csak a legújabb filmekről.
A minap az egyik barátom azt a sokat mondó üzenetet írta nekem, miután megnézte az Eksztázist (Climax, 2018), hogy „ez rettenetes volt”. Őszintén szólva nem lepődtem meg a reakcióján, hiszen ha napjaink nagybetűs botrányfilmesét kellene megneveznem, akinek minden egyes alkotása megosztja és kiborítja a közönséget, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Gaspar Noé. Nem is szoktam túl bátran ajánlgatni a filmjeit, pedig – bevallom – kivétel nélkül, mindegyikért odavagyok. Méghozzá azért, mert a francia rendező igen egyedi módon, a néző érzékeire és érzelmeire hatva mesél a szerelemről, a szexualitásról, az erőszakról és nem utolsó sorban a kábítószerek hatásáról. Ez utóbbi, a drog kerül a fókuszba az Eksztázisban, a 95 perces mese pedig olyannyira hatásos, hogy sokszor azt érezzük: nem bírjuk végignézni.
Talán nem vagyok egyedül a romantikus, jobban mondva, szerelmesfilmek iránti rajongásommal… És szerelmesfilmek alatt most – és mindig – azokat az alkotásokat értem, amelyekben nincsen herceg fehér lovon, se grandiózus nagyjelenetben félbeszakított esküvő, se érzelmes szerenád a kedves ablaka alatt. De akkor mi van bennük? Kegyetlen őszinteséggel megfogalmazott kérdések arról, mi is az a szerelem, és arról, mi minden történhet velünk, ha szerelmesek vagyunk – mármint egy olyan világban, ahol nincs fehér ló, meg érzelmes szerenád az ablak alatt. Épp ezekre a kérdésekre ad választ az Anna és Ben (Band Aid, 2017) című film. No, meg arra: mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem?
Ha azt mondom, Tim Burton, szerintem mindenkinek eszébe jut az álmok és persze, a rémálmok birodalma, hiszen ő az a rendező, aki a filmkészítés szabályait felrúgva sajátos mesevilágot alakított ki, amelynek keretei között bármi lehetséges. Meséi sokszor elragadók voltak, néha viszont csalódást okoztak, ezért hát nagy reményekkel, ám aggódva ültem be a moziba, hogy megnézzem, miként álmodta újra a filmvilág csodabogara azt a történetet, amelyről joggal mondhatjuk, hogy a legszebbek közül való. A Dumbó (Dumbo, 2019) pedig, hiába nem nyűgözött le maradéktalanul, egy szempillantás alatt elvarázsolt.
Hogy fér meg egymás mellett egyazon filmben az NWA Fuck tha Police című száma, egy Reszkessetek, betörők!-re utaló poén és Jeremiás próféta könyve? Nos, úgy, hogy a rendező Jordan Peele, aki rendkívüli módon ért a hangulatteremtéshez, a feszültségkeltéshez, a karakterek irányításához, s úgy nagy általánosságban ahhoz, miként kell olyan vérfagyasztó mozgóképet csinálni, amely láttán a néző tényleg kellemetlenül érzi magát a moziszékben ülve. A Mi (Us, 2019) hatása azonban nem korlátozódik a moziszékre: e film után még napokig borzongunk, és nemcsak a sötéttől, de a saját tükörképünktől is irtózni fogunk, nem is kicsit…
Minden évben, mikor elgondolkozom azon, mely filmek nyűgöztek le a legjobban, rájövök, hogy bizony mindig ott van az első ötben egy francia alkotás. Aztán persze, arra is rádöbbenek, hogy „az idei filmtermés legkevésbé fogyasztható darabjai” listámon is ott csücsül néhány francia film, pontosabban pár agyatlan vígjáték olyan jelenetekkel, amelyek láttán még visszagondolva is azt kérdezgetem magamtól félhangosan: „Miért?” Ez utóbbira számítottam, mikor hirtelen elhatározásból jegyet váltottam a Csak a baj van veled (En liberté!, 2018) című krimi-vígjáték-drámára (!), de csalódnom kellett. Jó, azt nem mondom, hogy Pierre Salvadori filmjét nézve egyáltalán nem zúgott a fejemben a „miért?”, de el kell ismernem: ennek a némiképp agyatlan vígjátéknak igen nagy szíve van.
Az idei év egyik legjobban várt filmje a Szász Attila–Köbli Norbert alkotópáros új, Apró mesék (2019) című történelmi munkája, amelynek (szerintem) már az előzetese is olyan remekül sikerült, hogy az ember akaratlanul is újra meg újra lejátszotta… A várakozás izgalmához pedig azért jócskán hozzáadott, hogy az alkotók három kiváló tévéfilm után végre nagyvászonra álmodták a fikcióval átitatott történelmet. A rájuk oly jellemző profizmussal készítették el az Apró meséket, amely nem is olyan apró, mint amilyennek sokan mondják…
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem azon szegmense, amely elég távoli ahhoz, hogy a nagy- és dédszülők bőszen meséljenek róla, ahhoz azonban elég közeli, hogy azt megemlíthessék: az ő nagyapjuk ott volt. Ezt az időszakot – s vele néhány „névtelen nagyapát” – idézi meg Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje, a Guerilla (2019), amely nem a vértől áztatott csatamezőre invitálja a nézőt, hanem egy erdő sűrűjébe, ahol aztán a történelem hétköznapi arcát fedi fel.
Óriási meglepetés volt, hogy az idei legjobb filmnek járó Oscar-díjat a találgatásokkal ellentétben nem az ínyenceket megcélzó A kedvenc (The Favourite, 2018) vagy a tökéletesség határait súroló Roma (2018) nyerte, hanem annak a Peter Farrelly-nek a legújabb munkája, aki korábban olyan – „kis” túlzással élve – idióta vígjátékokat tett le az asztalra, mint például a Dumb és Dumber kettyó (Dumb and Dumber To, 2014). A Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book, 2018) díjazására talán senki sem számított, vagy csak nagyon kevesen, merthogy mindenki – és a mindenki alatt most elsősorban a kritikusokat értem – azt mondta: a Zöld könyv egyszerű, kiszámítható mese, amelyet már vagy százszor láttunk. Nos, ez igaz, ám a díj és a közönség lelkesedése rámutat valami fontosra. Arra, hogy az ilyen egyszerű, kiszámítható, mégis csodálatos mesékre szükségünk van. Akkor is, ha ismerjük őket. És akkor is, ha előre tudjuk, mi a tanulság.
Gondolom, mindannyian éreztünk már féltékenységet. Nem, most nem a párkapcsolatokban olykor-olykor feléledő zöld szörnyetegre gondolok, hanem arra a fajta irigységre, ami akkor keríti hatalmába az embert, mikor látja, hogy mások mennyivel többet értek el nála, mennyivel jobbak, s mennyivel jobb életük van. Az irigység ezen formája, illetve az életközepi válság kerül a középpontba a Brad helyzete (Brad’s Status, 2017) című filmben, amely szívszorítóan életszagú és erőteljes alkotás arról a bizonyára sokakban felmerülő kérdésről: Mit érek én másokhoz képest?