Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.
Filmkritikák és -ajánlók – nem csak a legújabb filmekről.
Néhány évvel ezelőtt, mikor megnéztem a Danny Collins (2015) című vígjátékot – amelyet az első perctől az utolsóig imádtam –, az a sugallatom támadt, hogy akármivel is rukkol elő a jövőben a rendező-forgatókönyvírója, én imádni fogom. Az említett alkotó, Dan Fogelman tavaly Az élet maga (Life Itself, 2018) című filmmel jelentkezett, amely olykor túlcsorduló, rettentően szentimentális, sőt egyenesen giccses, mégis: valamilyen különös oknál fogva csakis imádni lehet.
Két héttel ezelőtt azt írtam az Élősködőkről (Parasite, 2019): az év legjobb filmje. Most pedig muszáj leírnom ugyanezt Noah Baumbach Házassági történet (Marriage Story, 2019) című drámájáról, amely nemcsak egy minden tekintetben kiváló mozi, hanem valószerű, emberi, őszinte film is. És nagy boldogan még azt is hozzáteszem: az idei év legjobbja!
„…nekem mindennél fontosabb, hogy a kész film olyannyira hiteles legyen, mintha csak a valóság egy szeletébe néznél bele” – így fogalmazott Kis Hajni filmrendező, mikor tavaly májusban annak apropóján beszélgettem vele, hogy diplomamunkája, a Last Call (2018) elnyerte a legjobb magyar rövidfilm díját a 2018-as Friss Hús Rövidfilmfesztiválon. Kis Hajni 27 perces alkotását azóta már díjazták a Bushón, a Malteren és a Szarajevói Filmfesztiválon, valamint idén novemberben Münchenben, a 39. alkalommal megrendezett diákfilm fesztiválon is, ahol a legjobb filmnek járó díjat zsebelte be. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, amit gondolok: ezek a díjak csak a bemelegítést jelentik a fiatal rendező számára, aki olyan mértékű alázattal, emberséggel, tehetséggel és hitelességgel alkot, hogy mikor a filmjeit nézzük, tényleg azt érezzük: a valóság egy szeletébe pillantunk bele.
Bong Joon-ho Élősködők (Parasite, 2019) című filmjére nehéz szavakat találni. Méghozzá azért nehéz, mert a kiváló, a hibátlan és szinonimáik sem képesek igazán jól leírni, mennyire zavarba ejtően tökéletes. Társadalmi dráma, szatíra, fekete komédia és horror; szórakoztató, elgondolkodtató és megható – egyszerűen kihagyhatatlan. És igen: az év egyik, ha nem a legjobb filmje!
Mikor júniusban, verőfényes napsütésben a Valan – Az angyalok völgye (2019) forgatásáról beszélgettem a főszereplőt alakító Krisztik Csabával, igazán nehéz volt elképzelnem, milyen őrületesen fázhatott a mínusz tizenöt fokban, a térdig érő hóban. Mégis: ahogy a szerepéről, a helyszínről és a történetről mesélt nekem, hirtelen az az elűzhetetlen érzésem támadt, hogy Bagota Béla első nagyjátékfilmje az a fajta mozi lesz, amelynek „hidege” a csontomig hatol majd, s jó ideig nem enged felmelegedni. Igazam lett.
Két dolgot már egészen biztos, hogy álmotokból felkeltve is tudtok rólam. Egy: szeretem a horrorfilmeket. És kettő: odavagyok a szerelmesfilmekért, egészen pontosan azokért a mozgóképekért, amelyekben – ahogy azt egy korábbi cikkemben is leírtam – kendőzetlen őszinteséggel megfogalmazott kérdések vannak arról, mi is az a szerelem, és arról, mi minden történhet velünk, ha szerelmesek vagyunk. Nos, a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, 2019) éppen ilyen film: súlyos lélektani dráma, amely a lehető legemberibben mesél olyan dolgokról, mint a magány, az öregedés, a szerelem és a vágy.
Szívszorító, megrázó, felkavaró – olvastam a Kontroll nélkül (Systemsprenger, 2019) című filmről, és miközben besétáltam a jegyemmel a moziterembe, azon gondolkoztam: vajon mennyire fog fájni mindaz, amit látni fogok? Be kell, hogy valljam: nagyon fájt… Ez a film azonban nem hatásvadász, nem utazik a könnyeinkre, és nem akar tudatosan fájdalmat okozni, egyszerűen csak őszinte.
Néhány nappal ezelőtt azzal a céllal ültem le a laptop elé, hogy friss albán filmeket keressek az interneten. Így leltem rá Robert Budina Menedék a felhők között (Streha mes reve, 2018) című – a 22. Tallinni Fekete Éjszakák Filmfesztiválon bemutatott – drámájára, amely olyannyira különleges, mondhatni meditatív élményt nyújtott számomra, hogy amint vége lett, elindítottam még egyszer.
Igen, tudom: már épp elégszer elmondtam, de azért elmondom most is, hogy valamilyen különös oknál fogva meglehetősen szeretem a horror műfaját. Persze, ez nem volt mindig így… Emlékszem, az egyetemi kötelező filmvetítések alkalmával, ha éppen horrorfilmet néztünk, az egyik lágyszívű professzor elém ült, és mikor már nem fröcsögött a vér vagy mászott a néző arca felé a hosszú fekete hajú, ijesztő tekintetű démon, rezignált nyugalommal megjegyezte: „már nézheti, Eszter”. Talán az ő kedvességének köszönhetem, hogy végül annyira beleszerettem a műfajba, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább az számított, hogy megannyi kiváló, művészi minőségű horrort néztem végig a háta mögül. És ha már itt tartunk: a Netflix Marianne (2019–) című francia horrorsorozata szerintem neki is tetszene. Hogy miért? Mert mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából kiemelkedő; sőt bátran mondhatjuk: művészi munka.