Őszintén bevallom: a FOMO, vagyis fear of missing out kifejezés számomra egészen addig teljesen ismeretlen volt, míg nem szembesültem azzal: Hartung Attila első nagyjátékfilmje ezzel a címmel kerül a mozikba 2019 őszén. Akkor azonban rögtön utánanéztem, s megtudtam, hogy a téma egyik első kutatója, Andrew Przybylski brit pszichológus a következőképpen definiálja a fogalmat: „átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk”. Nos, a FOMO – Megosztod, és uralkodsz igazán sokkoló képest fest arról a világról – a mi mai világunkról! –, amelyben a fiatalok attól való félelmükben, hogy lemaradnak valamiről, vagy még inkább lemaradnak valakiktől, olyan dolgokat csinálnak, amiket nézni is rossz. És a helyzet az, hogy félek, nem túlzás kijelenteni: ez nemcsak egy film, hanem a valóság.
Látni kell
Mitől jó egy film? És mitől rossz? Mit nézzünk meg és mit ne? Ebben a rovatban mindegyik kérdésre választ kaptok. De leginkább arra, hogy mit érdemes megnézni.
Filmkritikák és -ajánlók – nem csak a legújabb filmekről.
Nem tudom, hogy szabad-e éppen erről a filmről így nyilatkoznom, de lehetetlennek érzem nem megtenni, szóval leírom azt a mondatot, amely a Joker (2019) megtekintése után azonnal belém villant: „Ez egy csoda!” Todd Phillips filmje igazi művészi munka. Odaadással, bátorsággal és mérhetetlen tehetséggel készített remekmű, amely amellett, hogy új szintre emeli a képregényfilm zsánerét, kemény társadalomkritikát is megfogalmaz és felnyitja a szemünket: valahol mélyen Joker talán mindannyiunkban ott van…
„Szerelemben (és háborúban) mindent szabad” – szokták mondani. De mit takar a minden? És egyáltalán: mit nevezhetünk szerelemnek? Barnaby Southcombe Scarborough (2018) című filmjével ugyan nem ad választ e kérdésekre, ám feltesz jó néhány másikat, melyekkel arra ösztönöz minket, hogy megfogalmazzuk a saját véleményünket, és elgondolkozzunk azon, hogy amit látunk, az szerelem-e vagy kizsákmányolás.
Kertész Mihály, avagy Michael Curtiz neve a világon mindenki számára ismerősen cseng, s e névről mindenkinek azonnal eszébe jut valami. Egyeseknek a Casablanca (1942), másoknak a Mildred Pierce (1945), megint másoknak a sokat idézett bölcselet: „Az egyetlen dolog, amit megbánsz, az, amit nem tettél meg.” De milyen volt ez a magyar férfi, akit mindenki ismer, s aki felforgatta Hollywoodot? Többek között erre a kérdésre ad választ Topolánszky Tamás Yvan CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot (2018) című filmje, amely nemcsak Kertész Mihály, de a Casablanca különleges portréja is.
Adott egy családfő, aki teljes mértékben a karrierjének él, a szeretteire és a körülötte élő emberekre pedig se ideje, se energiája, se kedve nincs figyelni. Ám akkor egy napon olyan akadállyal találja szemben magát, amelyet csak úgy tud leküzdeni, ha számot vet addigi életével, s felteszi magának – és természetesen meg is válaszolja – a kérdést: mi az, ami igazán fontos? Igen, jól ismert történet ez, amelyet számtalanszor láttunk már a filmtörténet során, Hervé Mimran tehát tulajdonképpen semmi újat nem mond harmadik nagyjátékfilmjével. Ennek ellenére a Szavak nélkül (Un homme pressé, 2018) nagyon is megérdemli a figyelmet. Méghozzá azért, mert érzékeny, bájos és szívvel-lélekkel készített alkotás, amely szelíden emlékeztet minket arra, hogy néha muszáj megállni egy pillanatra és átgondolni, mi a legfontosabb az életben.
Valljuk be: ha egy napon elénk perdülne egy varázsló, és azt mondaná, hogy visszarepít minket az időben, méghozzá a kamaszkorba, lennénk néhányan, akik azt válaszolnánk, „kösz, nem”. Merthogy a tinédzser-lét nem kifejezetten felhőtlen, sőt sokak számára egyenesen kibírhatatlan… Őszintén szólva, abba csak nagy néha gondolok bele, milyen lehet a mai világban kamasznak lenni, de olyankor még a kibírhatatlant sem találom elég megfelelő jelzőnek. És az HBO Eufória (Euphoria, 2019–) című sorozatát látva rájöttem: nem is az.
Milyen érzés magunkra maradni, ráadásul úgy, hogy valójában nem vagyunk egyedül? És milyen tartozni valahová? Mennyit ér meg az, hogy egy közösség tagjai lehetünk? Mit jelent a – természet és embertársaink iránt érzett – szeretet? Többek között ezek a kérdések kerülnek elő az Örökség (Hereditary, 2018) című filmmel tavaly debütált rendező, Ari Aster legújabb munkájában, a hazánkban forgatott Fehér éjszakákban (Midsommar, 2019), amely nemcsak lételméleti dilemmákat boncolgat, hanem a horror műfaját is, méghozzá szikrázó napsütésben…
Gondolom, mindannyian ismeritek azt a mondást: „minden sikeres férfi mögött áll egy nő”. Sokszor, sokféle helyzetben hallottam már ezt, és számos olyan filmet láttam, amely e mondás vélt vagy valós – inkább valós – igazságtartalmára épít. De be kell vallanom: A férfi mögött (The Wife, 2017) – elsősorban a páratlan tehetségű Glenn Close játéka miatt – annyira mély nyomott hagyott bennem, hogy úgy hiszem, mostantól, ha meghallom ezt a mondást, elsőként ez az alkotás fog felrémleni a lelki szemeim előtt…
Van az angol nyelvben egy kifejezés – coming out (of the closet), magyarul: előbújni (a szekrényből) –, amely az előbújást jelenti, vagyis azt, hogy valaki felismeri, elfogadja és másokkal is megosztja, hogy leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy queer. Talán nem kell hangsúlyoznom, de azért megemlítem, hogy 21. század ide vagy oda, ez még ma sem könnyű, sőt egyesek számára sajnos lehetetlen feladat. Éppen erről, a szexuális orientáció és/vagy nemi identitás felvállalásának nehézségéről szól a Mario (2018), amelynek főhőse egy igazán maszkulin közegben, a futball világában kénytelen szembenézni azzal, mivel jár, ha más, mint a többiek.
Claire Denis francia filmrendező számomra a filmszerző kifejezés egyik legfontosabb megtestesítője, aki oly módon mesél történetet, ahogy csak nagyon kevesen. Továbbá: aki minden egyes filmjében örökérvényű, megkerülhetetlen kérdésekkel foglalkozik, és a lehető legnagyobb magabiztossággal mer őszinte, érzelmes, kegyetlen vagy éppen perverz lenni. Első angol nyelvű filmjében, a Csillagok határán című alkotásban (High Life, 2018) mindez egyszerre…