Dr. Caligari (1920) és a német expresszionista film

Nemrégiben a flashback kifejezést mutattam be nektek, amikor is szóba került a Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920) című film, amely azóta sem megy ki a fejemből. Részben azért, mert, ha egyszer megnézi az ember, sose felejti el… Részben meg azért, mert, ha egyszer megnézte, akkor valahányszor megpillantja a címét vagy egy képkockát belőle, nem tudja elűzni a gondolataiból. Mondhatjuk tehát, hogy a Dr. Caligari felejthetetlen élményt nyújt, de azt is ki kell emelni, hogy minden idők egyik legjobb filmje. Most ezt ajánlom nektek, illetve a filmtörténet első önálló, egységes stílusirányzatát, a német expresszionista filmet.

Az expresszionista filmek Németországban az 1910-es, ’20-as években születtek, természetesen nem függetlenül a már korábban megjelenő képzőművészeti, irodalmi, színházi expresszionizmus alkotásaitól, vagyis például Kokoschka és Schiele festményeitől vagy Brecht irodalmi műveitől.

„Az expresszionizmus a belső, lelki folyamatok szuggesztív megjelenítésére törekszik. Jellemzője a realista, naturalista valóságábrázolás elvetése, az intenzív, látomásos erejű, túlfűtött hangvétel, a formabontó megoldások használata és a túlzó stilizálás.”

Az expresszionista alkotók az irodalmi romantika örököseinek tekinthetők, ebből kifolyólag tehát sokat merítenek a legenda- és meseirodalomból, valamint a 19. század végének „gótikus” regényeiből és a kor népszerű műfajaiból, vagyis a ponyvaregényekből és a képregényekből. Az expresszionista filmeket a korszakkal foglalkozó filmszakírók a háborúból vesztesen kikerülő Németország – az úgynevezett weimari köztársaság – rossz közérzetének jellegzetes kivetüléseként, mintegy a hitlerizmus előhírnökeként tartják számon.

Ha már szóba került az első világháború: ezt követően alakult meg a weimari köztársaság, amellyel kézen fogva létrejött a weimari köztársaság filmje elnevezésű, 1918 és 1928 közötti időszakra tehető korszak. Az ebben az időszakban készült filmek pedig nemcsak a politikai káoszt képezték le, hanem a később, 1933 és ’45 között jelentkező horrort is megelőlegezték. Továbbá teret engedtek annak az irányzatnak, amelyet úgy hívunk: expresszionizmus.

Az első – és sokak szerint az egyetlen – valóban expresszionista film Robert Wiene Dr. Caligari című, 1920-ban született műve. E némafilm markáns, jellegzetes formanyelvi megoldásai olyannyira termékenyítően hatottak a kortársakra, hogy megszületett a caligarizmus kifejezés, amely hamar az expresszionista filmek jelzőjévé vált. Az expresszionista mozgóképek sajátossága egyébként a művészi megformálás mellett a tömegfilmekre jellemző népszerű tematika. A korszak filmjeit pszichotikus zsarnokok és gyilkosok, a legendák démoni erejű lényei, futurisztikus alakok lepték el, akiknek történetei olyan műfajok első darabjaiként maradtak fent, mint a horror különféle szörny-, rém- és Frankenstein-szériái (Nosferatu, 1922), a thriller (Dr. Mabuse, 1922) vagy a science-fiction (Metropolis, 1927).

És most nézzük meg közelebbről a német expresszionista film első és legmeghatározóbb darabját! „A történet Dr. Caligari, az őrült hipnotizőr és alvajáró szolgálója, Cesare kapcsolatát és ténykedését helyezi a középpontba. A sztori azonban sokkal mélyebb és csavarosabb ennél: a narrátor, Francis elbeszéléséből szerzünk tudomást Dr. Caligari létezéséről és tevékenységéről, majd egy vásár legnépszerűbb programján találjuk magunkat, ahol a doktor által hipnotizált Cesare az érdeklődők minden kérdésére válaszol. Az események akkor kezdenek bonyolódni, mikor Francis is beszáll a játékba, és megkérdezi, mikor fog meghalni. E jelenet után veszi kezdetét a valóban hátborzongató cselekménysorozat, mely egy olyan csattanóval zárul, ami meg sem fordult a fejünkben.”

A cikk kezdetén megemlítettem, hogy a Dr. Caligari minden idők egyik legjobb filmje. Ez nem kizárólag szubjektív megállapítás volt, hiszen 1958-ban a híres brüsszeli szavazáson bekerült minden idők legjobb 12 filmje, a Brüsszeli tizenkettő közé. Hatása azonban nem a rendező érdeme; olyannyira nem, hogy a közepes tehetségű filmkészítőnek tartott Robert Wiene amolyan „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon kapta meg a rendezés lehetőségét, amelyet a forgatókönyvírók – Carl Mayer és Hanz Janowitz – először a korszak nagy zsenijének, Fritz Langnak ajánlottak fel, aki azonban nem élt vele. De akkor kinek az érdeme az, hogy korszakalkotó és valóban feledhetetlen alkotás született? Nos, a forgatókönyvíróké, a színészeké, és főként a díszlettervezőké.

A rajzolt, javarészt papírból készült díszletek és stilizált tárgyak használatával a film készítői olyan művi teret hoztak létre, melynek minden szeglete metafizikai jelentéssel van felruházva. A filmbéli környezet nemcsak távol áll a valóságtól, de túl is mutat rajta, ezáltal pedig már-már megfagyasztja a néző ereiben keringő vért… Vastag kontúrokat és félelemkeltő sziluetteket látunk, s az ajtók sem csupán ajtók: sikító szájakra emlékeztetnek. A Dr. Caligari képi világát, díszletét három expresszionista festő, a Sturm csoport tagjai álmodták meg és készítették el; akiknek ideális partnere volt Willy Hameister operatőr.

A díszlet mellett a fénnyel való térképzés és játék is rendkívüli ebben az alkotásban: nagy vetett árnyékok uralják a teret, s a félhomálynak, illetve a fény-árnyék kontrasztoknak is igen fontos jelentőségük van. A megvilágítás az, ami igazán borzongatóvá teszi a stilizált környezetet, amelyben a kor olyan neves színészeit követi vagy éppen előzi meg a vészjósló árnyék, mint Werner Klauss, Conrad Veidt és Lil Dagover. A színészi játék túlzó, mint a legtöbb némafilmben, itt azonban az élénk mimika mellett természetellenes mozdulatokat és igencsak erős maszkírozást fedezhetünk fel. Ez persze remekül illeszkedik a történetbe és a művi térbe, ezek együttes hatását pedig csak fokozza az expresszionista montázs, amely által összekeverednek a belső és a külső világ történései.

A Dr. Caligari az expresszionista irányzat elindítója volt, ám sokan azt mondják, hogy nincs még egy hozzá hasonlóan expresszionista mozgókép. „A többi német film, amely a nemzetközi siker szempontjából megközelítette, mind nagyon különbözött tőle” – olvashatjuk az Oxford Filmenciklopédiában arról a mozgóképről, amely valóban példa nélkül álló és feledhetetlen. Amely minden idők egyik legjobbja. S amelynek története olyan hatásosan és nyíltan fogalmazott meg társadalomkritikát, hogy a producere, Erich Pommer egy kerettörténetet íratott a kész forgatókönyvhöz, hogy elvegye az élét…

Miért örök értékű? Mert tényleg feledhetetlen élmény. És mert láttán rájövünk, mi kell egy jó horrorhoz!

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Film- és médiafogalmak kisszótára/Kötelező filmek – Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920)

Kapcsolódó cikkem:

Mi az a flashback?