Érintés nélkül – Két lépés távolság (2019)

Milyen lehet abban a tudatban élni, hogy minden egyes nap ajándék? S milyen érzés lehet, ha az ember nem mehet másfél méternél közelebb a szerelméhez, soha? Ez két, egymástól igen távol állónak tűnő kérdés, ám a Két lépés távolság (Five Feet Apart, 2019) című romantikus drámában mindkettő a fókuszba kerül. Jó szívvel ajánlom megtekintésre ezt a filmet, mert fontos alkotásnak tartom, ugyanakkor nagy nehezen jelenteném csak ki, hogy jónak is…

De mielőtt magáról a filmről beszélnék, szeretném elmesélni, hogy a sajtóvetítés előtt a magyarországi Cisztás Fibrózis Betegek Egyesületének egyik képviselője vezette be a megjelent újságírókat abba, valójában mi is az a betegség, amelyben a Két lépés távolság szereplői szenvednek. Az úriember elmondta, hogy a Cisztás Fibrózis (CF) egy veleszületett, elsősorban a légzőszervet érintő genetikai ártalomra visszavezethető betegség, amely évtizedeken keresztül gyermekbetegségnek számított, hisz a csecsemő-, kisdedkorban diagnosztizált gyerekek a gyorsan romló állapotból kifolyólag többnyire légzési elégtelenségben még a felnőttkor elérése előtt meghaltak. Az évtizedek során azonban változott a helyzet. A CF-es betegek közül napjainkban már egyre többen megélik a felnőttkort, az életük azonban – finoman szólva – nem könnyű: a mindennapjaikat antibiotikus kezelések, a sűrű légúti váladék kiürítését könnyítő speciális mellkasi fizioterápia, enzimterápia, vagyis kezelések sora és szigorú rutin teszi ki. A CF kezelés végső lehetséges lehetőségeként pedig a tüdőátültetés kerülhet szóba, amely viszont általában csak plusz öt év túlélést jelent.

Igen, tudom, ez így elég sok és sokkoló volt, de fontosnak tartottam leírni mindazt, ami a vetítés előtt elhangzott, a Két lépés távolság ugyanis egyáltalán nem veszi félvállról a Cisztás Fibrózis bemutatását, sőt: kellő alázattal tárja a nézők elé, milyen élete van annak, aki ezzel a betegséggel éli az életét. Magyarországon egyébként – a Cisztás Fibrózis Regiszter 2015-ös adatai szerint – 600 nyilvántartott CF beteg van, és 45 százalékuk átlépte a nagykorúság küszöbét. Ez így olvasva, s a betegséget kellő távolságból, nem pedig érintettként szemlélve igazán pozitívnak tűnik, csakhogy nem árt abba is belegondolni, mi mindent foglal magában az a kifejezés, hogy „átlépte a nagykorúság küszöbét”. Gondoljunk csak bele! Bulik, baráti, társasági összejövetelek, kalandok és természetesen a szerelem is ott van abban a bizonyos „nagykorúság küszöbe” kalapban… De mi van akkor, ha az ember nem mehet buliba a barátaival, mert rá a kórház és a kezelés vár, a szerelem, és az első szeretkezés pedig nem csodálatos álomképként jelenik meg a lelki szemei előtt, hiszen újra és újra az jut eszébe, hogy mit szól majd a másik, amikor ott vannak a testéből kiálló csövek meg a hegek?

Ezek a dilemmák igen nyíltan előkerülnek a Két lépés távolságban, amelynek főhőse egy 17 éves lány, Stella Grant, aki épp akkor megy újabb kezelésre, amikor a barátnői elutaznak bulizni. Szinte, sőt, nem is szinte, hanem szó szerint hazajár a kórházba, ahol a nővérek családtagként kezelik, s a szomszéd szobában ott fekszik az egyik legjobb barátja, a szintén CF-es Poe. Egy másik szobában pedig egy új srác, Will Newman, akivel egycsapásra egymásba szeretnek. Persze, most lehetne mondani, hogy „hú, micsoda klisés tinifilmes fogás…”, és az is, ám szerintem a halál torkában megfogant első szerelemről szóló romantikus filmek sorából – Most jó (Now is Good, 2012), Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars, 2014), Ha maradnék (If I Stay, 2014), Minden, minden (Everything, Everything, 2017), Éjjeli napfény (Midnight Sun, 2018) – a Két lépés távolság igencsak kilóg, vagy fogalmazhatnék úgy is: kiragyog (ha megnézitek, érteni fogjátok, miért ezt a szót használtam).

Hogy miért ragyog ki? Nos, egyrészt azért, mert egy olyan betegségről (is) szól, amely a társadalom nagy része előtt teljesen ismeretlen. Másrészt: a CF-es betegek olyan baktériumot hordozhatnak, amellyel – akár halálosan is – megfertőzhetik egymást, éppen ezért nem mehetnek egymáshoz másfél méternél közelebb, és bizony a Két lépés távolság bátran megmutatja, mennyire össze lehet törni akkor, ha nem közelíthetjük meg azt, akit szeretünk – legyen az akár a legjobb barátunk, akár a szerelmünk. Ebben a filmben nem csak az a tét, hogy a szerelmesek kézen fogva felvegyék a harcot a betegséggel vagy megküzdjenek az elmúlás, az elengedés megsemmisítő gondolatával, mivel számukra már az is küzdelem, hogyan éljék meg a szerelmüket. A valamiféle súlyos betegséget középpontba állító romantikus drámák, vagy inkább tinifilmek sorából tehát tényleg kiragyog a Két lépés távolság, ám közel sem annyira, mint mondjuk az egyszerre szívszorító, szarkasztikus és valósághű Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl, 2015)…

Az eddig csak színészként ismert Justin Baldoni első rendezése kiválóan lefesti, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy CF-es fiatalnak, de sajnos az első szerelemről nem képes giccs és klisék alkalmazása nélkül beszélni. Túláradó zenés montázsokat alkalmaz, és beemeli a hihetőség határát nemcsak súroló, hanem teljesen átlépő romantikát, a karakterei pedig hiába szerethetők, némiképp hiteltelenek. Ezalatt azt értem, hogy teljesen tökéletesek és feddhetetlenek; kivéve Willt, aki kezdetben dacos, és magasról tesz a terápiára, csakhogy a szerelem hatására ő is belép a „mindenki úgy cselekszik, ahogy az meg van írva” kiszámítható világába. És igen, itt a kulcsszó: kiszámítható – ennél jobb jelzőt nem is találhatnék erre a filmre. Semmilyen meglepetéssel nem szolgál, és még csak azt a fajta törekvést sem fedezni fel benne, hogy a rendező ki kívánt volna lépni abból a skatulyából, amelyre azt a cetlit lehetne ragasztani: jól ismert, könnyfakasztó romantikus tinifilmek.

Iszonyúan idegesített, hogy már a harmincadik percnél tudtam, mi lesz a vége, és szinte pontosan meg tudtam volna jósolni előre, hogy milyen jelenetek követik majd egymást – meséltem az egyik barátomnak, és igen, bosszankodtam is néhány percet, amikor azonban szóba került a történet középpontjába helyezett betegség és a jó ügy, amelyet a Két lépés távolság szolgál, hirtelen elszállt a dühöm, s azon kaptam magam: nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a filmet, vagy sem.

Bevallom: jónak, vagy hogy a karakterekre utaljak, feddhetetlennek nem tartom, hiszen a képi és a zenei világa nem nyűgözött le, ahogy a cselekmény folyása sem, mégis van benne néhány dolog, amit nem tudok kifogásolni. Például a Stellát alakító Haley Lu Richardson és a Willt megformáló Cole Sprouse játékát, s a köztük mindvégig meglévő kémiát, valamint azt, hogy Justin Baldoni kendőzetlenül a képünkbe nyomja: a CF szenvedéssel, fájdalommal, váladékkal, hegekkel, műtétekkel és halállal jár. És amellett, hogy őszintén beszél egy ritka betegségről, még a szerelemről és az emberi kapcsolatokról is „szól pár szót”. Azt nem mondom, hogy tud újat mondani, de azt hiszem, még így is köszönettel tartozunk neki, hiszen felhívja a figyelmünket arra: „Az élet egy pillanat, és már vége is (…) hát érintsd meg azt, akit szeretsz.” És értékeld, hogy megteheted. Tudom, ez roppant közhelyes, de gondoljunk bele, csak egy pillanatra, milyen érzés lenne, ha többé nem tehetnénk meg…

Látni kell, mert hiába nem hibátlan film, fontos kérdéseket helyez nagyító alá. Olyanokat, amelyeken nem árt elgondolkodnunk.

A Két lépés távolság május 2-ától látható a mozikban a UIP-Duna Film forgalmazásában.