Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.
„Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját” – hangzik el Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében, s be kell, hogy valljam: az még csak hagyján, hogy ez a legkedvesebb filmidézetem, de teljes mértékben egyet is értek vele. A barátaim szerint szerelmes vagyok a szerelembe… Ez lehet az oka annak, hogy a szerelemről egyedi módon – nem feltétlenül romantikusan – mesélő filmeket mind közül a legjobban szeretem. Szóval most ilyen egyedi, különleges filmeket ajánlok nektek, mert bár a Valentin-napot nem ünneplem, de a szerelmet, amikor csak tehetem, igen.
Beleszerethet az ember egy robotba? És a robot egy emberbe? Orvosolhatja a magányt egy mesterségesen előállított társ? És egy gyógyszer? Többek között ezeket a kérdéseket veti fel Drake Doremus Zoe (2018) című romantikus sci-fije, amely ugyan nem merészkedik elég mélyre ahhoz, hogy lehetséges válaszokat is meglebegtessen előttünk, mégis izgalmas, megható és fontos alkotás.
Milyen lehet abban a tudatban élni, hogy minden egyes nap ajándék? S milyen érzés lehet, ha az ember nem mehet másfél méternél közelebb a szerelméhez, soha? Ez két, egymástól igen távol állónak tűnő kérdés, ám a Két lépés távolság (Five Feet Apart, 2019) című romantikus drámában mindkettő a fókuszba kerül. Jó szívvel ajánlom megtekintésre ezt a filmet, mert fontos alkotásnak tartom, ugyanakkor nagy nehezen jelenteném csak ki, hogy jónak is…
Talán nem vagyok egyedül a romantikus, jobban mondva, szerelmesfilmek iránti rajongásommal… És szerelmesfilmek alatt most – és mindig – azokat az alkotásokat értem, amelyekben nincsen herceg fehér lovon, se grandiózus nagyjelenetben félbeszakított esküvő, se érzelmes szerenád a kedves ablaka alatt. De akkor mi van bennük? Kegyetlen őszinteséggel megfogalmazott kérdések arról, mi is az a szerelem, és arról, mi minden történhet velünk, ha szerelmesek vagyunk – mármint egy olyan világban, ahol nincs fehér ló, meg érzelmes szerenád az ablak alatt. Épp ezekre a kérdésekre ad választ az Anna és Ben (Band Aid, 2017) című film. No, meg arra: mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem?
Az idei év egyik legjobban várt filmje a Szász Attila–Köbli Norbert alkotópáros új, Apró mesék (2019) című történelmi munkája, amelynek (szerintem) már az előzetese is olyan remekül sikerült, hogy az ember akaratlanul is újra meg újra lejátszotta… A várakozás izgalmához pedig azért jócskán hozzáadott, hogy az alkotók három kiváló tévéfilm után végre nagyvászonra álmodták a fikcióval átitatott történelmet. A rájuk oly jellemző profizmussal készítették el az Apró meséket, amely nem is olyan apró, mint amilyennek sokan mondják…
December utolsó heteiben – vagy inkább az egész hónapban – mindent eláraszt a karácsonyi hangulat. Fények, dekorációs kellékek, zenék és filmek harsogják: itt a karácsony, a szeretet ünnepe! Vannak, akik imádják ezt (például én), ám vannak olyanok is, akik egy idő után a hátuk közepére sem kívánják a karácsonyfa alakú mécseseket, a Jingle Bellst és sok egyéb mellett a Reszkessetek, betörőket! Nekik készült ez a szubjektív lista. Romantikus filmek szerepelnek rajta; bár inkább szépek, meghatók és őszinték, s szerintem remekül passzolnak az ünnep meghittségéhez.