…és akkor Emerald Fennell izomból berúgta az ajtót – Ígéretes fiatal nő (2020)

Amikor elkezdtem jegyzetelni az Ígéretes fiatal nő-ről (Promising Young Woman, 2020), hirtelen nem az jutott eszembe, hogyan söpört végig Hollywoodon, majd egész Amerikán s az egész világon a #MeToo-mozgalom, felszínre hozva, mennyire mindennapos és rendszerszintű a hatalommal való visszaélés és a szexuális zaklatás. Nem. Elsőként az az idén márciusban történt eset rémlett fel bennem, amelynek főszereplője egy fiatal nő, Sarah Everard, aki sötétedés után egyedül indult haza London déli részén, az otthonáig azonban már nem ért el. Feltételezhetően egy 48 éves, jól szituált férfi, ráadásul egy rendőr rabolta el és ölte meg. Halálának hírére az internetet ellepte a #TooManyWoman hashtag, amely mögött nők ezrei osztották meg a saját történeteiket arról, milyen atrocitások érték őket férfiak részéről, ebből pedig ismételten kirajzolódott, mekkora a baj. Nos, éppen erre mutat rá Emerald Fennell első filmje is, amely hihetetlen – és hihetetlenül becsülendő – merészséggel mondja ki: most már elég volt!

Az Ígéretes fiatal nő egy videóklipbe illő és nem mellesleg zseniálisan kifordított jelenettel kezdődik: szól a zene, a szórakozóhely félhomályában pedig férfiak vonaglanak, akiknek testét jó közelről, nyilvánvaló tárgyiasító célzattal pásztázza a kamera. E jelenet remekül megadja az alaphangot a történetnek, amelynek főhősét rögtön meg is ismerjük. Egy fiatal nő, Cassie az. Részegen ücsörög az egyik boxban, egyedül. Mindaddig, amíg oda nem megy hozzá egy jól szituált fiatal férfi, és azt nem mondja neki: jobb, ha így nem mászkál egyedül, majd ő hazaviszi. Az autóban ülve gyorsan meg is invitálja magához, otthon pedig igen hamar az ágyába fekteti, és amíg bizonygatja, hogy nem kell aggódnia, ő egy rendes srác, már húzza is le a bugyiját. Ám ekkor Cassie felül és teljesen józanul megkérdezi tőle: mit csinálsz? Hogy ezután mi történik, azt nem látjuk, azt viszont nemsokára egyértelműen megtudjuk: Cassie nem először és egészen biztos, hogy nem is utoljára csinált ilyet…

Ígéretes fiatal nő – mondhatták róla korábban, Cassie azonban otthagyta az orvosi egyetemet, egy kávézóban dolgozik és a szüleivel él, legfőbb küldetése pedig az, hogy igazságot tegyen, ha már más nem képes rá. És nemcsak a részeg nőben azonnal használati tárgyat látó férfiakat tanítja móresre, hanem azokat is, akik úgy gondolkoznak és cselekednek: ha előfordul a bántalmazás, lehet, hogy a nő viselkedett úgy, hogy megtették vele, meg egyébként is, nem olyan nagy dolog félrenézni, pláne, ha az elkövető egy ígéretes fiatal férfi.

Cassie álláspontja és törekvése teljesen érthető – bár azt hozzá kell tennem, hogy nem tudom, mennyire lehet kellemetlen végignézni a bosszúhadjáratát valóban rendes férfiként, hiszen én fiatal nőként néztem; olyan fiatal nőként, akit raboltak már ki fényes nappal a villamoson úgy, hogy az egész azzal kezdődött: „jó a segged”. Számomra tehát egyáltalán nem volt nehéz azonosulni Cassie-vel, annak ellenére sem, hogy Emerald Fennell igen sokat tett annak érdekében, hogy távolságot teremtsen a főhőse és a nézője között. Erre a távolságtartásra egyrészt a zárlat miatt volt szükség, másrészt pedig azért, mert Cassie az a fajta karakter, akiben nem feltétlenül kellemes meglátni magunkat, ily módon pedig sokkal jobb, ha nem kikényszerítik, hanem csak engedik, hogy ha akarunk – és jólesik –, akkor azonosuljunk vele.

De ha már Cassie-nél tartunk: összetett, árnyalt és életszerű karakter, az első ránézésre öncélúnak tűnő cselekedetei mögött pedig valódi és súlyos indítékok vannak; egész pontosan egy olyan trauma, amelyhez hasonlóval bele se merek gondolni, hányan élnek a valóságban. S amelynek hatására cseppet sem hihetetlen, hogy valaki szenvtelen szociopatává válik… Cassie egy végtelenül és láthatóan végzetesen traumatizált lány, egy bájos mosolyú igazságosztó, akit véleményem szerint – mondjon bármit a Variety kritikusa – senki sem tudott volna olyan hitelesen életre kelteni, mint Carey Mulligan.

Egyszerűen fürdik ebben a szerepben, s egyetlen félelmetesen csábító mosolyában, üres tekintetében, magabiztos lépésében ott van az a sok-sok nő, aki félve indul haza a sötétben, aki bizonytalanul emeli a szájához a poharát egy szórakozóhelyen, aki úgy érzi, ha bezárnák egy szobába egy csapat férfival, az maga lenne a pokol.

Az Ígéretes fiatal nő kétségtelenül Carey Mulligan filmje. Továbbá az a rendezői és forgatókönyvírói debütálás, amit jó ideig nem felejt el a világ és Hollywood. A 2006 óta elsősorban színészként tevékenykedő Emerald Fennell a Megszállottak viadala (Killing Eve, 2018) című sorozattal már tanúbizonyságot tett arról, hogy elképesztően tehetséges és emlékezetes akkor is, ha írásról és rendezésről van szó, az Ígéretes fiatal nő-vel viszont izomból berúgta az ajtót; mindenféle sallang, kompromisszum, megfelelési törekvés, finomkodás nélkül beszél egy sajnos nagyon is általános jelenségről és arról, hogy ha az összes férfi nem is szemét, akkor is bőven van, amelyik bizony az. És nemcsak merészen s nyersen „beszél”, hanem kiválóan megírt forgatókönyvvel is – amely méltán nyerte el a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat –, úgy, hogy igazán mesteri módon használja a thriller, a bosszúfilm és a szatíra műfaji elemeit.

Emerald Fennell e filmmel új szintre emeli a rape és revenge (azaz nemi erőszak és bosszú) dramaturgiáját, és hagyja, hogy a pasztellszínek mögül még erősebben és hatásosabban bukkanjon elő a mocsok. S az a rengeteg fájdalom és harag, amely baljósan bújik meg nemcsak a színészi játékban, a feszítően harmonikus beállításokban, hanem Anthony Willis partitúrájában is, egyebek mellett a félelmetesen jól áthangszerelt Britney Spears-dalban, amelyben máris ijesztőbben és érzékletesebben hangzik: you’re toxic.

Látni kell, mert hihetetlenül hatásos és minden tekintetben jól felépített film, amely sajátos módon idézi meg Takashi Miike Meghallgatás-át (Audition, 1999) és sokunk helyett kimondja, nem is, ordítja: eddig, és nem tovább!