Filmen az élet – A világ legrosszabb embere (2021)

Joachim Trier Oslo-trilógiájának záró darabja az a fajta mozi, amelyről nem lehet – és nem is kell! – nem áradozni. Olyan természetes, olyan emberi, olyan igaz, olyan őszinte és olyan nagyon tele van szeretettel, hogy tulajdonképpen akkor sem fogalmazok túlontúl elragadtatottan, sőt, ha azt mondom: szerintem ki kellene feszíteni egy hatalmas vásznat az égre, s úgy levetíteni, hogy mindenki, mindenki lássa.

Nem tudom, hányszor – és hányféleképpen – lehetséges beleszeretni valakibe, de abban egészen biztos vagyok, hogy miközben A világ legrosszabb emberét (Verdens verste menneske, 2021) néztem, már megint belehabarodtam Joachim Trierbe. Ez egyébként először 2015-ben történt meg, amikor először láttam a Hétköznapi titkainkat (Louder Than Bombs, 2015), és azt éreztem: ez a rendező nemcsak úgy általában az embereket ismeri és érti, hanem személyesen engem ismer és ért, de nagyon. Ezután az élmény után kezdtem el sorra nézni a filmjeit: a Szerzőket (Reprise, 2006), az Oslo, augusztust (Oslo, 31. august, 2011), a Thelmát (2018), és egyre inkább megszólítva, s tényleg megértve éreztem magam. Most pedig azt érzem: Trier fogta magát, kitárta a karját, és szorosan átölelt engem, minket. És nem, nem túlzok: tényleg ilyen ez a film.

A főhőse egy fiatal, egész pontosan a húszas-harmincas évei fordulóján járó lány, Julie. Négy éven keresztül – vagyis egy prológuson, tizenkét fejezeten és egy epilóguson át – követjük őt, s közben megláthatjuk, miként próbálkozik meg azzal a dologgal, amit úgy hívunk: élet. Julie bizonytalan. Nem tudja eldönteni, hogy az emberek testének vagy pszichéjének gyógyításával vagy írással vagy mondjuk fotózással foglalkozzon-e, s nem tudja, ki mellett akarja megtalálni a boldogságot. Először egy nála jóval idősebb képregényrajzolóval jön össze, majd beleszeret egy másik fiúba, aki miatt még a világot is lekapcsolja egy kicsit (tényleg, majd meglátjátok!), de aztán ismét elbizonytalanodik…

Bőven tudnék még mesélni Julie történetéről. Valahogy úgy, ahogyan a sajátomról is. Ahogyan ti is a tiétekről. És ez ennek a filmnek az igazi varázsa: hogy már-már nem is film, hanem tükör, amelybe belenézve saját magunkat, a saját történetünket; a bizonytalanságunkat, a félelmeinket, a titkolt érzéseinket, a jó meg a rossz döntéseinket látjuk viszont.

És mit ne mondjak, jó így látni őket! Joachim Trier ugyanis mélységes szeretettel és megértéssel mesél az életről és az emberről, s végtelen könnyedséggel és hitelességgel festi vászonra a nap, mint nap körülöttünk lélegző valóságot. Úgy meséli el egyetlen oslói fiatal lány történetét, hogy közben mindannyiunkról beszél – mindazokról, akik reggelente felkelnek, s megpróbálnak megbirkózni ezzel az élet nevű dologgal. És mindazokról, akik álltak már azzal a gondolattal egy-egy döntésük után a tükör előtt: én vagyok a világ legrosszabb embere.

Ha már itt tartunk, akkor stílusosan megjegyzem: a film hősei a világ legőszintébb és legszerethetőbb emberei, a Julie-t finoman szólva fantasztikusan alakító Renate Reinsve – aki Cannes-ban elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat, nagyon-nagyon megérdemelten – pedig olyan, mint egy égi jelenés. Mintha egyenesen a vászonra teremtették volna, azért, hogy aztán mindenki, mindenki (!) egyetlen pillanat alatt belebolonduljon. Kétségtelenül az ő jelenlétének köszönhető, hogy már az első képkockát látva könnyű imádni ezt a filmet, de nem kevésbé fantasztikus Anders Danielsen Lie és Herbert Nordrum sem. Csodálatosan valóságosak és szeretnivalók – olyannyira azok, hogy körülbelül öt perc után a barátainknak érezzük őket, és nem, megint nem túloztam.

A világ legrosszabb embere a szó legjobb értelmében hétköznapi és csupasz, játékos, emberi és érzékeny, sőt gyengéd alkotás, amelyről lehet mondani, amit a különféle adatbázisok mondanak: hogy romantikus komédia, mert az, de közben sokkal-sokkal-sokkal több is annál. Egy zeneileg és vizuálisan is csodálatosan kiemelkedő film – jaj, és azok a vágások! –, amely túlmutat mindenféle zsáneren; felnövéstörténeten, egzisztencialista elmélkedésen… Mindenen. Pont, mint maga az élet.

Látni kell, mert ilyen a tökéletes film.

A világ legrosszabb embere január 20-ától látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.