Filmzenék otthon szilveszterezőknek

Az elmúlt napokban elözönlötték az internetet a „mit vegyek fel a szilveszteri buliba?” témájú cikkek, amelyek engem nem érintettek túl mélyen, mivel én játszósban (vagy pizsamában; még nem döntöttem) töltöm 31-e éjszakáját. Ezzel pedig bizonyára nem vagyok egyedül; ezért mindazoknak, akik – hozzám hasonlóan – otthon köszöntik az újévet, összegyűjtöttem néhányat a kedvenc filmzenéim és betétdalaim közül. Nem lett kimondottan bulizós mix, kanapén ülve pezsgőzéshez viszont ideális!

Tudom, hogy a filmzene és a betétdal kifejezéseket nagyon jól ismeritek, ennek ellenére képtelen vagyok megállni, hogy az év utolsó napján ne írjak nektek részletes ismertetőt. Szóval írok! Elsőként azt, hogy a filmzene valamely filmalkotás számára írt vagy átírt zene, amelyet az adott film zeneszerzője komponál. Gyakran kerül a filmbe önálló, úgynevezett betétdal is, amely még a forgatás előtt megszülethet, az aláfestő zene viszont csak később, a képi világhoz és a film ritmusához igazodva nyerheti el végső formáját. Gyakori az is, hogy zenei „konzerv”, például valamilyen sikeres pop, rock vagy klasszikus zenemű szólal meg a filmben.

Csillag születik (2018) Fotó: imdb.com

A zene minden film szerves része: használhatják aláfestő, illetve figyelemfelkeltő vagy ellenpontozó szemlélettel, illetve alkalmazhatnak aláfestő vagy élőzenét. Utóbbi esetben a zene forrása – legyen az egy rádió, egy televízió vagy egy nagyzenekar – látható is a képen; ilyenkor a zenét diegetikus elbeszéléselemnek tekintjük, vagyis olyan elemnek, amely a cselekményvilág részeként tűnik fel a vásznon. A nondiegetikus elbeszéléselemek ezzel szemben kívül esnek a cselekmény világán: ilyen elem az aláfestő zene is.

A filmek kezdettől fogva kéz a kézben járnak a zenével: a némafilmek korában a zene pótolta a szöveget, elfedte, összehangolta a sokszor még kezdetleges cselekményszervezés zökkenőit, a nézőknek eleinte szokatlan tér-idő váltásokat. És igen, ekkor a filmek még élőzenével „mentek”: a kisebb filmszínházakban mozizongorista szolgáltatta a zenét, a filmpalotákban pedig nagyzenekar. Önálló zeneművel Camille Saint-Saëns francia zeneszerző tisztelte meg először a filmművészetet 1908-ban, „a Guise herceg meggyilkolása című francia filmhez írt szerzeményével”. Saint-Saënst számos zeneművész követte a filmtörténet során Prokofjeven és Erik Satie-n át Vidovszky Lászlóig, a filmben megszólaló zenére azonban a hangosfilm megjelenéséig várni kellett.

A hangosfilm természetesen forradalmi változást hozott a film és a zene viszonyában. A filmtörténészek által mérföldkőnek tartott A jazzénekes (The Jazz Singer, 1927) is zenés film, s nyomában az idő előrehaladtával olyan új műfajok – filmmusical, operafilm, rockfilm, koncertfilm, zenés film – születtek, melyekben a zene már nemcsak illusztrálja, aláfesti a képeket, de egyenrangú partnere is az összhatásban. A játékfilmekhez általában „szerzett zenét” használnak a rendezők; a filmzeneszerző fontos és megbecsült alkotótárs a film elkészítésében. A legkiválóbb zeneszerzők filmzenéi pedig a mozin kívül, önálló művekként is igen népszerűek: gondoljunk csak Nino Rota, Ennio Morricone, Hans Zimmer, Dés László vagy Presser Gábor filmzenéire…

Bár igen ritka, de azért előfordul, hogy a filmrendező nem használ zenét. Ilyen filmrendező volt Ingmar Bergman, Robert Bresson és Luis Buñuel, akiknek filmjeiben igen ritkán vagy egyáltalán nem hallhatunk zenét. Ennek is megvan a maga igen nagy jelentősége, én azonban most nem erről mesélek nektek, sőt nem is mesélek tovább, hanem ajánlom a zenéket!

Mivel a legnevesebb külföldi lapok már összeállították a filmtörténet legjobb filmzenéi listáikat, én most egy szubjektív válogatással leplek meg benneteket, amelyben szerepel „szerzett zene”, betétdal és „konzerv” is. Nem lett kimondottan bulizós mix, kanapén ülve pezsgőzéshez viszont ideális!