Browsing Tag

Szólíts a neveden

Ahogy én gondolom...

Nyár van! – avagy tíz plusz egy „nyári” film augusztusra

„Nyár kacsint be az ablakon / egy tikkadtságos hajnalon, / fénye a redőnyt törve át / magával füröszt hűs szobát. / Paplant ébreszt és takarót, / lajháros-lusta ágylakót, / tarisznyájában új virág, / – nem kap a szirma hőgutát -,” Hogy én mennyire, de mennyire szerettem kicsiként a meleg nyári reggeleket, amelyeken édesanyám Balogh József e versével ébresztett… Bizonyára ez a csodálatos szokása is hozzájárult ahhoz, hogy a nyár lett a kedvenc időszakom. Meg ott van az is, hogy – mint valami gyík – harminc fok környékén érzem igazán komfortosan magam. Továbbá egyszerűen szerelmes vagyok a világba, mikor megcsillan rajta a napfény… De ha már itt tartunk: a kedvenc évszakomhoz természetesen kedvenc filmek is tartoznak. Olyanok, amelyeket minden nyáron megnézek. Most ezeket szedtem csokorba nektek.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Eszter és Anita moziba megy – Portré a lángoló fiatal lányról (2019)

Anita és én újfent leültünk „mozizni”. Ezúttal én választottam filmet, így a Portré a lángoló fiatal lányról (Portrait de la jeune fille en feu, 2019) került sorra, amely véleményem szerint festői, gyönyörű, érzelmes szerelmes történet. Anita azonban másként vélekedik róla, s így fogalmaz: „számomra jelentős mértékben Szólíts a neveden-koppintás”. Szóval most először nem értettünk egyet, de így még izgalmasabb és érdekesebb volt a közös cikkírás!

Olvass tovább

Látni kell

Horrorba bújtatott felnövéstörténet – Marianne (2019–)

Igen, tudom: már épp elégszer elmondtam, de azért elmondom most is, hogy valamilyen különös oknál fogva meglehetősen szeretem a horror műfaját. Persze, ez nem volt mindig így… Emlékszem, az egyetemi kötelező filmvetítések alkalmával, ha éppen horrorfilmet néztünk, az egyik lágyszívű professzor elém ült, és mikor már nem fröcsögött a vér vagy mászott a néző arca felé a hosszú fekete hajú, ijesztő tekintetű démon, rezignált nyugalommal megjegyezte: „már nézheti, Eszter”. Talán az ő kedvességének köszönhetem, hogy végül annyira beleszerettem a műfajba, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább az számított, hogy megannyi kiváló, művészi minőségű horrort néztem végig a háta mögül. És ha már itt tartunk: a Netflix Marianne (2019–) című francia horrorsorozata szerintem neki is tetszene. Hogy miért? Mert mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából kiemelkedő; sőt bátran mondhatjuk: művészi munka.

Olvass tovább

Látni kell

A szerelemről, és sok minden másról is – Bocsáss meg, kedvesem! (2018)

Amikor elolvastam a Bocsáss meg, kedvesem! (Plaire, aimer et courir vite, 2018) történetét, hirtelen felidéződött bennem az elmúlt évek egyik legjobb filmje, Luca Guadagnino Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című munkája, s magamban ki is jelentettem: oké, szóval akkor Christophe Honoré elénk teszi ennek a realisztikusabb francia változatát. Az első húsz perc után aztán kénytelen voltam visszaszívni ezt a kijelentést, a Bocsáss meg, kedvesem! ugyanis rendkívül egyedi alkotás, amely a férfiak között kibontakozó szerelem mellett barátságról, betegségről, gyászról és halálról mesél. Tehát nem, ez a film nem a Szólíts a neveden francia változata; ám legalább olyan értékes és megkerülhetetlen! Ennek ellenére sajnos nem való mindenkinek…

Olvass tovább

Mi az a...?

Mi az a remake?

Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy a remake jól ismert és gyakran használt kifejezés, amely egy nagy – vagy esetleg kevésbé nagy – sikerű film újraforgatott verzióját jelenti. Tegnap épp egy ilyen mozifilmet néztem, s ahogy a játékidő letelte után sétáltam ki a teremből, annak a barátomnak a sziluettje rajzolódott ki a fejemben, aki minden új verzió kapcsán megkérdi: „Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül…” Nos, ezt a kérdést talán sosem tudom egyszer és mindenkorra megválaszolni, de azért arról mesélhetek, mire jó, és pontosan mi is az a remake.

Olvass tovább

Látni kell

Ítélet nélkül a kábítószer-függőségről – Csodálatos fiú (2018)

Kokain, heroin, LSD, metamfetamin, ecstasy, mefedron, oxikodon, ketamin – sokunk számára ezek csak szavak, ám temérdek ember van szerte a világban, aki képtelen szabadulni a kábítószertől. Éppen egy ilyen személy, s az ő édesapja küzdelmeiről szól a belga rendező, Felix Van Groeningen első angol nyelvű filmje, a Steve Carell és Timothée Chalamet főszereplésével készült Csodálatos fiú (Beautiful Boy, 2018), amely ítélet nélkül, őszintén beszél a kábítószer-függőségről, s a kegyetlen következményekről.

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Filmzenék otthon szilveszterezőknek

Az elmúlt napokban elözönlötték az internetet a „mit vegyek fel a szilveszteri buliba?” témájú cikkek, amelyek engem nem érintettek túl mélyen, mivel én játszósban (vagy pizsamában; még nem döntöttem) töltöm 31-e éjszakáját. Ezzel pedig bizonyára nem vagyok egyedül; ezért mindazoknak, akik – hozzám hasonlóan – otthon köszöntik az újévet, összegyűjtöttem néhányat a kedvenc filmzenéim és betétdalaim közül. Nem lett kimondottan bulizós mix, kanapén ülve pezsgőzéshez viszont ideális!

Olvass tovább

Ahogy én gondolom...

Tíz plusz egy romantikus film karácsonyra

December utolsó heteiben – vagy inkább az egész hónapban – mindent eláraszt a karácsonyi hangulat. Fények, dekorációs kellékek, zenék és filmek harsogják: itt a karácsony, a szeretet ünnepe! Vannak, akik imádják ezt (például én), ám vannak olyanok is, akik egy idő után a hátuk közepére sem kívánják a karácsonyfa alakú mécseseket, a Jingle Bellst és sok egyéb mellett a Reszkessetek, betörőket! Nekik készült ez a szubjektív lista. Romantikus filmek szerepelnek rajta; bár inkább szépek, meghatók és őszinték, s szerintem remekül passzolnak az ünnep meghittségéhez.

Olvass tovább

Látni kell

A horror is lehet gyönyörű – Sóhajok (2018)

Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül… – szokta feltenni a kérdést egy barátom, én pedig mindig igyekszem magyarázkodni, kerülve a nyilvánvaló anyagi haszon témakörét. Mostantól viszont nem kell ezt tennem; elég lesz megmutatnom neki Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című filmjét és annyit mondanom: ezért. A horror olasz nagymestere, Dario Argento 1977-es, azonos című klasszikusa a lehető legjobb kézbe került, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy elkészült az év horrorja.

Olvass tovább