Ki van a kiságyban? – Servant (2019–)

Hirtelen eszembe jutott az egyik barátom megjegyzése, amelyet gyakorta megkapok, mikor filmet ajánlok neki: „Mily’ meglepő, megint egy horror!” Na, igen, talán túlzóan rajongok a horrorokért, s túl sokszor ajánlom a műfaj darabjait, de egy biztos: csakis azokat ajánlom, nagy lelkesen, amelyek valamiért hihetetlenül lenyűgöztek engem. Az M. Night Shyamalan nevéhez köthető sorozat, a Servant (2019–) ilyen, úgyhogy nagy lelkesen mondom azt nektek, hogy nézzétek meg! Nemcsak azért érdemes rá, mert erős és feledhetetlen az atmoszférája, hanem azért is, mert hitelesen ragadja meg a legmélyebb traumát, amelyet az ember átélhet.

Manhattan szívében, egy kissé gótikus, rendkívül fényűző házban él egy házaspár, Dorothy és Sean. A feleség riporterként dolgozik a helyi televíziónál, a férj pedig neves, sikeres séf. Gazdagok, gondtalanok és boldogok – ítéljük meg néhány pillanat alatt, ám hamar kiderül, hogy a pompázatos felszín alatt óriási, egyelőre még feldolgozatlan trauma rejlik. Megtudjuk ugyanis, hogy a nemrégiben született gyermekük, Jericho valójában már nem él, s az a csöppség, akit a szülők karjaiban vagy a kiságyban látunk, tulajdonképpen egy terápiás jelleggel alkalmazott játékbaba, amely az érzelmi sokkhatás és a gyász elviselhetetlenségét hivatott enyhíteni. Rettentően élethű babáról van szó, s ahogy kezdetben mi elhisszük, hogy valódi, úgy feledkezik bele Dorothy is a tárgy, s a terápia valóságosságába. Olyannyira magával ragadja a „színjáték”, hogy még egy dadát is felbérel, ezzel pedig olyan lavinát indít el, amelyet nincs, aki meg tudna állítani…

Talán egyedül vagyok ezzel, de számomra M. Night Shyamalan neve a sorozat alkotói között önmagában még nem volt kimondottan erős hívószó. Azonban, mikor elolvastam a Servant – magyarra úgy fordíthatjuk, hogy A szolgáló – cselekményleírását, egyből azt éreztem: látnom kell! Az elhatározást aztán egy kis kutakodás követte, amely során megtudtam: a teljes egészében Tony Basgallop forgatókönyvíró-rendező által írt első évad tíz epizódjából kettőt a már említett M. Night Shyamalan, egyet a Kékről álmodom (Blue my Mind, 2017) író-rendezője, Lisa Brühlmann, kettőt pedig Antal Nimród rendezett. E két utóbbi név láttán kikerekedett a szemem, s megingathatatlanul biztos voltam benne, hogy ha eddig nem is volt, most már kétségkívül szükségem van egy Apple TV regisztrációra. Szóval beléptem a streaming szolgáltatók világának egy újabb ajtaján, és meg kell, hogy mondjam: rendkívüli módon tetszett, amit az ajtó mögött találtam.

Tudniillik a Servant alkotói igencsak magasra tették a lécet. Jó, azt azért el kell ismernem, hogy a szerény, már-már zavarba ejtően konzervatív, csendes és visszafogott dada, Leanne karaktere nevetségesen sztereotip, ráadásul megjelenésében is furcsán ismerős – különösen azoknak, akik látták például A kör (The Ring) részeit –, ebből kifolyólag pedig az is előre kiszámítható, hogy érkezését hátborzongató fordulatok követik. A készítők viszont – szerencsére – nem álltak meg a sztereotípiánál, sőt!

A cselekmény fordulatairól azonban semmiképpen sem szeretnék beszélni, ezért valami mást emelek ki a cselekményszövéssel kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy az alig egyórás epizódokban mondhatni vánszorog a történet. A Servant egyáltalán nem eseménydús, és ez bizony egy idő után nagyon is igénybe veszi a nézőt, főleg akkor, ha egy ültő helyében akarja végignézni az egész évadot… Csak apró történéseket látunk, kis lépésekben haladunk, és lassanként igazán frusztráltnak érezzük magunkat, hiszen folyton kicsúszik a kezünk közül a rejtély megoldásának lehetősége. Ám ez a frusztráció az, amely miatt megéri kitartani. Mert a feszültség megteremtésében nemcsak a cselekmény, hanem a stílus is fontos szerepet játszik. Ó, igen, a stílus!

A történések helyszíne egyetlen ház, egyetlen otthon, ahonnan alig tesszük ki a lábunkat. És egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány kulcsszereplőnk van. Igen: ezek a kamaradráma sajátosságai. Ez a horrorba mártott, egyetlen szűk térbe beszorított tragédia pedig elemi erővel hat.

Méghozzá azért, mert az olykor klausztrofób hatást keltő képi világ – a festményként megelevenedő házbelsőt lassan pásztázó, a részleteken meg-megpihenő kamera, a félhomály, s a fény és a sötétség beszédes erejének roppant találó pillanatokban történő alkalmazása – és a színészi játék – leginkább a Dorothy-t alakító Lauren Ambrose részéről – egyszerre taszítják szorongást kiváltó kétségek közé és ösztönzik megfigyelésre, folyamatos kérdésfeltevésre a nézőt. A nézőt, aki nemcsak felteszi, de újra és újra meg is fogalmazza kérdéseit.

Ki a gonosz? Egyáltalán: létezik olyan, hogy gonosz? Ki ez a szelíd, fiatal lány, s mit akar? És mit akarnak a szülők? Helyreállhat a rend az anya elméjében, aki belebetegedett abba, hogy elvesztette a gyermekét? Mit tesz az emberrel a gyász, a depresszió? Mi a család szerepe a trauma feldolgozásában? Kiben bízhatunk meg? Tesszük fel sorra a kérdéseket, mintha nem lehetne nem kérdezni, és azt hiszem, ebben az ösztönzésben rejlik a Servant ereje. De persze, ez nem minden erénye! Hiszen hitelesen beszél a gyászról és az általa szült feszültségekről; fröcsögő vér és jump scare-ek nélkül, szorongató atmoszférával és gyönyörűen fényképezett beállításokkal válik a Rosemary gyermekét (Rosemary’s Baby, 1968) és az Iszonyatot (Repulsion, 1965) megidéző, feledhetetlen horrorrá, s eléri, hogy a záró rész után alig várjuk a következő évadot…

Látni kell, mert meglepően erős atmoszférájú horror, amelyben nagyon is fontos és izgalmas kérdések kerülnek a felszínre.

A Servant az Apple TV-n látható.