Lady Bird (2017) és a befogadáselmélet

Egyik barátnőm a múltkor azt mondta, sok egyéb mellett azért is imádja a filmeket, mert a segítségükkel „átkerül” egy másik világba. Miközben filmet néz, néhány órára kiszakad a saját életéből, és megfeledkezik mindarról, ami vele, körülötte zajlik. Pontosan így érzek én is, sőt néha azt veszem észre, hogy teljesen belevonódom a történetbe, és úgy azonosulok valamelyik szereplővel, mintha én magam lennék a vásznon… Veletek is történt már ilyen? Éreztétek már úgy, hogy a legmélyebb érzéseiteket, félelmeiteket látjátok viszont a vásznon? Ha a válaszotok igen, ez a cikk nektek szól!

Szabó István szájából hangzott el az a két mondat, amely folyton a fülembe cseng: „Az embereknek szükségük van arra, hogy a filmektől némi erőt kapjanak. Példát arra, hogyan élhetnének máshogy, jobban.” Azt hiszem, e két mondat indított el engem azon az úton, amelyen járva egyik legfontosabb célom az, hogy közelebb vigyem az emberekhez a filmművészetet. Hogy segítsek megérteni a nehezen értelmezhető alkotásokat, megismerni a műfajokat, a filmtörténetet, valamint a különféle filmelméleteket. Mert jó néhány film – jó részük a nehezen értelmezhető és befogadható kategóriából – tényleg képes erőt és példát adni. E tanulmányúton most egy filmelmélethez érkeztünk, méghozzá ahhoz, amely a leginkább passzol Szabó István mondataihoz:

a pszichoanalitikus filmelmélet egyik legfontosabb ága, a befogadáselmélet mintegy arra mutat rá, hogy a film tükör, melyben megláthatjuk és jobban megismerhetjük magunkat.

A pszichoanalitikus filmelmélet az egyik legjelentősebbnek számító filmelméleti irányzat, mely rendkívül szerteágazó, sokféle kutatási területet foglal magában. „A jellegzetes kutatási irányok egyike a film alkotójának pszichoanalitikus szempontú vizsgálata, amely megközelítés tulajdonképpen a kezdetek óta jelen van a filmről való gondolkodásban. A pszichoanalitikus kutatások a filmet – hasonlóan az álmokhoz – az alkotó tudatalattijának kivetüléseként elemzik, s a filmalkotásból az alkotó elfojtásaira, pszichózisaira, gyermekkori traumáira következtetnek. A pszichoanalitikus filmelmélet másik jellegzetes kutatási iránya a filmalkotás szereplőit, s a szereplők egymás közti viszonyait vizsgálja a pszichoanalízis módszereivel.” A harmadik, és minden bizonnyal legfontosabb kutatási terület pedig a filmi befogadás folyamatának pszichoanalitikus vizsgálata.

Az úgynevezett recepcióelmélet, vagyis befogadáselmélet a ’70-es évek közepén terjedt el, elsősorban a magára a műre koncentráló filmszemiotika (A filmszemiotika a ’60-as években születő filmelméleti irányzat, amely tudományos módszerrel vizsgálja a film jelentést hordozó sajátosságait, nyelvi jellegét.) kifulladásakor, Jacques Lacan pszichoanalitikus írásai nyomán. „Lacan nézetei szerint a filmi befogadás kulcsfogalma a szubjektiváció, a néző-befogadó tudattalan meghatározottságai”, melyek nagymértékben függnek például kortól, nemtől és társadalmi státusztól. Tudom, ez így elég bonyolultan hangzik, ám ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy egyáltalán nem az: Lacan ugyanis arra mutat rá, hogy a néző tudattalanul azonosul a filmben látott szereplőkkel, helyezetekkel, legfőképpen akkor, amikor a látott helyzet/érzés/cselekedet ismerős számára. Mintha csak tükörbe pillantana…

Hogy miért emlegetem folyton a tükröt? Nos, mert a filmelméleteket többnyire markánsan megkülönböztetni egymástól az, milyen metaforát használnak a filmre, a pszichoanalitikus filmelmélet pedig „Lacan nyomán a tükörmetaforát alkalmazza. Lacan és a pszichoanalitikus filmelmélet fontosabb képviselői szerint a film – akárcsak a tükör – egyszerre megmutatja és elfedi a valóságot, a filmkép egyszerre valóságos és képzetes.” Vagyis arra mutatnak rá, hogy a néző képes felfedezni önmagát a filmben, épp úgy, mintha egy tükörbe tekintene. Természetesen tisztában van vele, hogy amit lát, nem a valóság, főként nem az ő valósága, ám akaratlanul is képes elfeledkezni erről, és beleélni magát a vásznon – vagy a képernyőn – pergő történetbe. Ez a folyamat gyakorlatilag megakadályozhatatlan, de gondolom, ezt már ti is tapasztaltátok. Biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult már, hogy rabul ejtett benneteket egy film, és a megtekintése után még órákkal, akár napokkal is a hatása alatt voltatok, szinte benne éltetek.

Megszámlálhatatlanul sok filmet választhattam volna ahhoz, hogy a gyakorlatban bizonyítsam nektek a befogadáselmélet működőképességét, de bevallom, amint eldöntöttem, hogy a nézői azonosulás kérdésével foglalkozunk, egyből Greta Gerwig 2017-es első filmje, a Lady Bird jutott eszembe. Mert ki mással lehetne könnyebb azonosulni, mint egy átlagos tinédzserrel, aki éppen a felnőtté válás útjára lép? Aki talán pont olyan problémákkal szembesül, amilyenekkel nekünk is szembe kellett néznünk, amikor magunk mögött hagytuk a gyermek- és a kamaszkort. Aki emlékeztet minket arra, mi hogyan éltük meg azt a folyamatot, amelynek során felnőtté váltunk.

Christine McPherson, azaz Lady Bird – na igen, a kamaszok szeretnek új nevet adni maguknak… – Sacramentóban lakik nővérként dupla műszakban dolgozó, szerető édesanyjával, depressziós, munkanélküli édesapjával és örökbefogadott testvérével. Átlagos alsó-középosztálybeli család az övék, átlagos problémákkal. Persze, a legnagyobb gondot a pénz szűke okozza, ám egyáltalán nem mondhatjuk, hogy szegények. És Lady Bird-öt sem az zavarja a legjobban, hogy a sulibálra turkálóban veszik a ruhát, hanem az, hogy unatkozik. Már a legjobb barátnője is untatja, ezért kitalál néhány hangzatos hazugságot, hogy bekerüljön a menő lányok csapatába, és megkapja az elérhetetlennek gondolt srácot. Amint az előre sejthető, a hazugság nem vezet jóra, Lady Bird-öt azonban ennek hála olyan próba elé állítja az élet, amelyet kiállva átértékelheti önmagát, s mindazt, amije van. Például a nevét…

Greta Gerwig filmje nem tipikus hollywoodi coming of age sztori; a színesre festett amerikai álom helyett a valóságot mutatja meg, s olyan hús-vér embereket sorakoztat fel a vásznon, akikkel könnyű és érdemes azonosulni.

Miért örök értékű? Mert a Lady Bird remek példa arra, mennyire valósághű tud lenni a film. És ez rendkívül hasznos, ha egy olyan elméletet szeretnénk jobban megérteni, amely azt mondja ki: a filmben esetenként a valóságot, olykor a saját valóságunkat láthatjuk viszont.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára