„Leginkább éreztem, s csak próbáltam megérteni” – avagy megnéztem a Tenetet

Először arra gondoltam, kritikát írok Christopher Nolan legújabb filmjéről. Spoilermenteset – ahogy mondják; egyébként, ha akarnék se tudnék másmilyet… De végül meggondoltam magam, s egy Ahogy én gondolom-cikk mellett döntöttem, mert – amint az erre vonatkozó „utasítás” a filmben el is hangzik, félig-meddig kiszólásként – elsőre leginkább éreztem a Tenetet (2020), s csak próbáltam megérteni. Talán, ha még kétszer-háromszor-négyszer megnézem, sikerül… De azt azért bátran kijelenthetem, már most: engem elvarázsolt.

A cselekmény a kijevi operában indul. A közönség és a zenekar már elfoglalták a helyüket, hamarosan felcsendülnek az első taktusok, kezdődik a koncert. És valóban: Christopher Nolan sajátos, igen merészen megkomponált „koncertje” veszi kezdetét! Az épületbe terroristák hatolnak be, bombákat helyeznek el, de nem az összegyűlt sokaságot kívánják „kiiktatni”, hanem egy férfit, aki a páholyban ül, s akinél van egy furcsa tárgy. Fogalmunk sincs, mi az. Arról sincs, hogy ki ő, de nincs időnk ezeken töprengeni. Jönnek az ukrán kommandósok s néhány, magát ukrán kommandósnak kiadó amerikai titkosügynök, nyomukban pedig ott lohol az első nagy akció. Lövések, robbanások, rohanás, végül a Főhős, hogy ne kelljen elárulnia a bajtársait, bevesz egy ciánkapszulát. Egy hajón tér magához, ahol megtudja: nem volt méreg a kapszulában, hisz ez az egész csak egy teszt volt, és ő sikeresen teljesítette. Kap hát egy szót a küldetése mellé, amely „kinyitja a jó ajtókat, de kinyit néhány rosszat is”.

Ez a szó a Tenet. Amely egyébként az Ókorból fennmaradt Sator négyzet egyik palindromja. S ha már itt tartunk: a Sator négyzeten szereplő összes palindrom megjelenik a filmben! E titokzatos jelkép eredetével és jelentésével számos tanulmány foglalkozik, és nem túlzok, ha azt mondom: a Tenet is megérne – sőt, szerintem meg is fog érni – jó pár tanulmányt.

Most, tekintve, hogy még csak a film nyitányáról beszéltem, azt kellene mondanom: térjünk vissza egy kicsit a történethez! De nem mondom. Inkább visszatekintek Nolan korábbi filmjeire, a Tenet ugyanis olyan, mintha a Memento (2000), az Eredet (Inception, 2010), a Csillagok között (Interstellar, 2014) és a Dunkirk (2017) szerelemgyereke lenne. És a Tenet az a fajta szerelemgyerek, aki túlnő az „ősein”.

Az említett filmekben természetesen nemcsak az a közös, hogy Nolan álmodta s rendezte meg őket, hanem az is, hogy így vagy úgy, de mindegyikben az idő kerül a fókuszba – és persze, jól meg is csavarodik… De annyira egyikben sem, mint a Tenetben, amely az idő visszafordíthatóságára (invertálhatóságára) épít, s amelyben úgy mozgunk oda-vissza a különböző idősíkok között, mindenféle kapaszkodó nélkül, hogy azt kívánjuk: bár a kezünkbe adna valaki egy ágrajzot vagy egy térképet, de azonnal.

Ám nincs ágrajz, se térkép, se mentőöv. Paradoxonok viszont vannak. Meg fizika és filozófia is, bőven. Ja, és akció – hangos, látványos, székbe szögező!

Mivel szóba került az akció, el kell mondanom, hogy – én, az igazán elhivatott és talán kicsit (nagyon) elfogult rajongó – úgy gondolom: Nolan az a kivételes zseni, aki a világon mindenkinél jobban tudja és érzi, hogyan kell akciófilmet készíteni, olyan módon, hogy a látványorgia mellé mély, csavaros, gondolkodásra késztető történet is járjon. És ebben most, a Tenettel, elment a falig. Nemcsak komolyan veszi, de magára is hagyja a nézőjét, sőt, talán még be is szól neki, és a sok kavarás után odatesz elé egy banálisnak tűnő üzenetet. Mert megteheti…

Igen, ez lehetne dühítő is, de nem az! Méghozzá azért nem, mert a banális üzenet valójában nagyon is fontos és aktuális, a kirakhatatlannak tűnő időpuzzle-felszín alatt pedig súlyos gondolatok bújnak meg az emberi természetről, s arról, hova vezethet az önzés, a harag, a csüggedés, s hová az őszinte érzelem, az odafigyelés és a feltétel nélküli szolgálat.

A film végén elhangzik egy nagyon szép mondat, amelyet igen szívesen idéznék, de nem teszem, hadd maradjon meg az izgalom és a katarzis. Arról mesélek inkább, mennyire magával ragadott John David Washington jelenléte. A karakterét ugyan nem éreztem kimondottan mélynek, azt a törekvését azonban igen, hogy valóban ő legyen a történet Főhőse. És mit ne mondjak, igencsak kellett igyekeznie a karakterkidolgozás és a színészi játék tekintetében is fergeteges főgonosz, Kenneth Branagh mellett… Ugyanakkor Elizabeth Debickire és Robert Pattinsonra sem lehet panasz. Ahogy Hoyte Van Hoytema képeire és Ludwig Goransson zenéjére sem. Ez utóbbiakról nem mellesleg ódákat tudnék zengeni, ugyanis nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy azzal a gondolattal távozzam a moziból: ezt a filmet újra meg kell nézni, ezt az élményt újra át kell élni.

Nos, igen: ha már nem kifejezetten kritikát, hanem élménybeszámoló-szerűséget írok, akkor ki kell jelentenem azt is, hogy a Tenet fantasztikus, felejthetetlen, kihagyhatatlan élmény. Első megtekintésre a legjobban tényleg az érzékeinkre és az érzelmeinkre hat, de nincs ezzel semmi baj. Mert amint kis időre felocsúdunk a szemet és fület „kápráztató” élményből, elkezdünk értelmezni, és valahogy úgy érezzük magunkat, mint mikor ott ülünk az ezerdarabos kirakó felett, kezünkben egy hirtelen sehova sem passzoló darabbal, s bár tanácstalanok és elveszettek vagyunk, tudjuk: talán nem megy elsőre, de össze lehet rakni.

A Tenet augusztus 26-ától látható a mozikban az InterCom forgalmazásában.