Mi az a flashback?

Néhány napja, amikor a vonaton utaztam, elcsíptem két srác beszélgetését. Valamilyen film volt a téma, szóval – a megszokottól cseppet sem eltérően – hamar felébredt bennem a kíváncsiság. Mivel a vonatkerekek kattogása lehetetlenné tette a diszkrét hallgatózást, kissé feléjük fordultam – gondoltam, az nem lesz túl feltűnő, és talán sikerül megtudnom, melyik filmről van szó. Nos, nem sikerült… Csak azt az egy szót hallottam teljesen tisztán, hogy flashback, megzavarni pedig nem akartam őket, ezért elkezdtem kutatni az emlékeimben, és annyi, de annyi film jutott eszembe, amelyben fellelhető a flashback, hogy végül el is feledkeztem a hallgatózásról. Sőt, egy idő után már csak arra tudtam gondolni: erről írnom kell nektek!

A flashback angol szó, és visszaugrást, visszapillantást jelent. Ezt egyébként ilyen pontosan sosem szoktuk lefordítani, sőt egyáltalán nem szoktuk lefordítani, a kifejezés ugyanis úgy, ahogy van, angol formájában vált a szókincsünk részévé. S hogy mit jelent, mit jelöl egy adott film esetén? Olyan képsort, amely a film valamely jelenetébe illeszkedik, és a cselekmény múltbéli eseményeit beszéli el.

A filmelbeszélés igen gyakran él a flashback, vagyis a múltba való visszatekintés eszközével, de az is előfordul, hogy egy film egész cselekménye múltbéli eseményeket idéz fel – ilyen például Orson Welles Aranypolgár (Citizen Kane, 1941) című műve. A flashback mellesleg nemcsak kedvelt, de hasznos eleme is az elbeszélésnek: sokszor átértelmez, vagy más nézőpontból világít meg egy-egy lényeges motívumot, máskor a történet megértéséhez nélkülözhetetlen háttérinformációkat fed fel. Az is gyakori, hogy magyarázatul szolgál sajátos karaktervonásokra: így ismerhetjük meg például a Ponyvaregényben (Pulp Fiction, 1994) az aranyóra történetét.

A flashback sokszor rövid, alkalmi visszaváltás, amely mindössze egy-két jelenet erejéig bukkan fel a filmben, hogy segítse a befogadást és a megértést. Általa megismerhetjük a szereplők múltját; megtudhatunk olyan információkat, amelyekhez másként nem juthatunk hozzá, csakis úgy, ha néhány pillanatra vagy percre visszarepülünk a múltba. Ez a flashback leggyakoribb alkalmazási módja, amelyet felfedezhetünk például a Szerelmem, Hiroshima (Hiroshima mon amour, 1959) című filmben – amelyben emlékképek elevenednek meg a flashback segítségével –, valamint Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow, 1999) című horrorban; ez utóbbi esetében a visszatekintés „beszédes” rémálmokat tár elénk. Az eredmény viszont ugyanaz: plusz információkat kapunk.

A flashback azonban nemcsak rövid, alkalmi visszatekintés lehet, hanem az egész filmen végigvonuló szerkesztőelv is. Erre az első ismert példa az 1933-ban készült Hatalom és dicsőség (The Power and the Glory, 1933), de e szerkesztésmóddal készült a már említett Aranypolgár, valamint többek között az Alkony sugárút (Sunset Blvd., 1950), a Gyilkos vagyok (Double Indemnity, 1944) és A vihar kapujában (Rashomon, 1950) című film is.

Tudom, már mondtam, de a visszatekintés tényleg rendkívül hasznos eszköze a filmelbeszélésnek, emellett pedig rendkívüli dramaturgiai jelentősége is van. Sokszor persze, „csak” plusz információkkal szolgál a cselekményről, illetve a szereplőkről, ám az is előfordul, hogy általa születik meg igazán a film. Vegyük mondjuk The Locket (1946) című pszichodrámát, amelynek rendezője, John Brahm virtuóz módon alkalmazza a flashback eszközét: az első visszatekintésből elindít egy újabbat, majd egy újabbat, és végül még egyet. Az ő úgynevezett „négyszíntű flashbackje” tartja a rekordot a filmtörténetben, amelynek lényege nem az információk néző elé tárása, hanem a sajátos cselekmény megteremtése. E film remek példa arra, milyen rendkívüli dramaturgiai jelentősége lehet a flashbacknek, de muszáj megemlítenem Robert Wiene Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920) című filmjének, a német expresszionizmus egyik legfontosabb darabjának sorsát is. A filmet az eredeti elképzelésekkel szemben – és az alkotók állítólagos ellenállását figyelmen kívül hagyva – egy kerettörténettel látták el producerei, ezzel egész cselekményét flashbackké minősítve. Ennek következtében a Dr. Caligari mondanivalója teljes valójában megváltozott: míg az eredeti verzió a hatalomban megbúvó őrületet ábrázolta volna, az új változat a hatalom istenítését mutatja be, és az azzal szembeszegülő figurát bélyegzi őrültnek.

E két példa jól mutatja, milyen fontos szerepe van az elbeszélésben a flashback eszközének: nemcsak felfed előttünk rejtett dimenziókat és tudnivalókat, de a stílust és a mondanivalót is képes megváltoztatni.

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: A flashback eszközének mesteri használatát szeretném bemutatni nektek, szóval ajánlhatnám a The Locket című filmet vagy az Aranypolgárt, én azonban nem ezeket fogom. Hanem azt az alkotást, amely 1950-ben meghozta a világsikert a japán Akira Kurosawa számára. Ez pedig A vihar kapujában, amelynek cselekménye a XII. századi polgárháborúk sújtotta Kiotóban játszódik. A címadó romos kapu alatt várja az eső elálltát egy buddhista pap, egy közember és egy szamurájgyilkosság tanújaként kihallgatott favágó. A szamuráj halálának és felesége megerőszakolásának esetét mindenki különbözőképpen meséli el, a különféle történetek pedig flashbackek formájában elevenednek meg. Minden szereplő más mesével áll elő, így a film egymástól eltérő visszaemlékezések sorozata. Akira Kurosawa visszatekintésekből építette fel ezt a megrendítő szépségű filmet, amely sok egyéb mellett arra is rámutat: attól függ, milyen a mese, hogy miként akar rá emlékezni a mesélő.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920)