Milyen az élet, ha allergiás vagy a világra? – Éden (2020)

Kocsis Ágnes, a Pál Adrienn (2010) és a Friss levegő (2006) című filmek rendezője hosszú kihagyás után végre újabb nagyjátékfilmmel jelentkezett. És az Éden (2020) minden várakozást felülmúl. Lenyűgöző vizualitással, hangzásvilággal és gondolatisággal meséli el egy olyan nő történetét, aki mindenre allergiás, ami nem természetes, ezen keresztül pedig arról értekezik, mit tesz az emberrel az elszigeteltség, a magány, valamint az intimitás és a szeretet hiánya.

Éva a harmincas évei végén jár. Egykor teljesen egészséges volt, mára azonban súlyosan allergiás mindenre, ami a modern világgal jár, tehát a kémiai anyagokra, a légszennyezésre, a rádióhullámokra és az elektromos mezőre is. Egy külön a számára kialakított, fémből készült bútorokkal berendezett, speciálisan szigetelt, teljesen steril lakásban él, amelyet az a klinika finanszíroz, melynek orvosai időről időre kísérleteket végeznek rajta. Ezek a kísérletek természetesen borzalmas procedúrákat jelentenek, és Éva is annak érzi őket, mégis várja a klinikára tett látogatásokat, hiszen olyankor – ha szkafanderben is, de – kimozdulhat otthonról és az őt gondozó testvérén, Gyurin kívül végre másokkal is találkozhat. Ám akkor egy napon új „látogató” érkezik hozzá: András, a pszichiáter, akit azzal bíztak meg, hogy derítse ki, Éva betegsége pszichés eredetű vagy valódi. A terápiás ülések során Éva és András között különös vonzalom ébred, de vajon hová vezet az izolációban született szerelem?

Kocsis Ágnes filmjének földöntúli ereje abban rejlik, hogy benne semmi sem az, aminek látszik. A súlyos szkafander, a fémekkel telerakott, szürke lakás, az üres akvárium, amelyben egykor egy teknős élt, az ablaknak nekirepülő madarak, a sivatagban épített üvegkapszulák mind-mind jelentésteli szimbólumok, amelyek arról mesélnek, pontosabban azt igyekeznek átéreztetni, hogyan él és hogyan érez Éva.

És ami igazán csodálatos: az Éden valóban képes átéreztetni a nézővel a főhős érzelmeit. Szinte észre sem vesszük, és máris ott tátong bennünk is az az űr, amely Éva bensőjében van, s amelyet valószínűleg sosem lehet igazán betömni, hiszen a modern világ és Éva között áthidalhatatlan távolság húzódik, ez pedig lehetetlenné teszi, hogy valaha is azt az életet élhesse, amelyet szeretne, amelyre vágyik, s ne azt, ami praktikusan megvalósítható. Nagyon könnyen beleérzünk Éva helyzetébe, és ez nem együttérzést jelent, hanem valami sokkal-sokkal többet. Ettől válik olyan szorongatóan erős, rendkívül mélyre ható élménnyé az Éden, amely a világjárvány közelsége miatt mellesleg még erősebben hat, ugyanis most kicsit mindannyiunknak ismerős az elzártság, az elszigeteltség érzése, az emberi kapcsolatok és a közelség, az intimitás hiánya, valamint az a riasztó kérdés: mi lesz ezután?

Ez a dilemma Éva életében is felmerül, ahogyan az is: hol van az éden? Kocsis Ágnes sajátos válaszokat ad ezekre a kérdésekre, de akár azt is mondhatnám, hogy nem is válaszokkal, hanem újabb és újabb kérdésekkel szolgál, mégpedig azért, hogy elgondolkozzunk azokon az igazán fontos dolgokon, mit is jelent a magány, az egyedüllét, a távolság, az idegenség, a vágyakozás, a kötődés, a szeretet, a szerelem. No, meg azon is, mi lesz velünk, ha nem vigyázunk arra a világra, amely az otthonunk…

Az Éden kérdései riasztóan aktuálisak, s azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy nincs, aki Kocsis Ágnesnél érvényesebben, emberibben és szebben meg tudta volna őket fogalmazni. A rendező-forgatókönyvíró a szó legszorosabb értelmében töltőtollként használja a kamerát; úgy bánik a színészi játékkal, a párbeszédekkel, a hangokkal, a terekkel, a díszletekkel, a jelmezekkel, a kompozíciókkal, de még a színhőmérséklettel is, mintha egy költeményt vagy egy regényt írna. És olyan végtelenül tehetséges alkotótársai vannak, mint – többek között – Tóth Widamon Máté operatőr, akinek képei már-már nem is filmképek, hanem képzőművészeti alkotások, valamint Vinnai Petra látványtervező, akinek köszönhetően Budapest egészen új arcát mutatja meg nekünk.

És természetesen ott van az Évát alakító horvát színésznő, Lana Barić, illetve az Andrást életre keltő – egyébként rocksztár – Daan Stuyven is, akiknek játékát ugyanaz a minimalizmus és sajátos távolságtartás jellemzi, mint ami a film minden elemét, s akiknek benső folyamatai és érzései így még tisztábban láthatók és érezhetők. Magyar szinkronhangjaik – Für Anikó és Kardos Róbert – pedig nem egyszerűen csak szinkronizálják őket, hanem hozzátesznek a karaktereikhez, sőt szinte új dimenziót adnak nekik.

Mindezeknek köszönhetően válik az Éden minden elemeltsége ellenére valószerű történetté és egy olyan filmélménnyé, amelyet hosszú ideig nem felejtünk el. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindannyiunknak szól ez a film. A lehető legtávolabb esik attól a kifejezéstől, hogy közönségbarát, s biztos vagyok benne, hogy a lassú tempó, a minimalizmus, a távolságtartás és a kiszámíthatatlanság sokakat elidegenít, de abban is biztos vagyok, hogy akiket viszont nem, azok azt gondolják majd a vége főcímet nézve, amit én: életem egyik legfontosabb filmjét láttam.

Látni kell, mert végtelenül különleges és lenyűgöző alkotás, amely sajátos módon mesél az emberről, az emberi kapcsolatokról és arról, mi történhet velünk, ha már nem biztonságos számunkra a világ.