Az elmúlt napokban elözönlötték az internetet a „mit vegyek fel a szilveszteri buliba?” témájú cikkek, amelyek engem nem érintettek túl mélyen, mivel én játszósban (vagy pizsamában; még nem döntöttem) töltöm 31-e éjszakáját. Ezzel pedig bizonyára nem vagyok egyedül; ezért mindazoknak, akik – hozzám hasonlóan – otthon köszöntik az újévet, összegyűjtöttem néhányat a kedvenc filmzenéim és betétdalaim közül. Nem lett kimondottan bulizós mix, kanapén ülve pezsgőzéshez viszont ideális!
Legutóbb egy igazán nehezen befogadható és emészthető alkotásról meséltünk nektek, ezért most úgy éreztük, különösen, hogy karácsony van: itt az ideje, hogy jöjjön egy kis könnyedség és humor. Faluhelyi Krisztiánnal egy olyan fekete komédiát választottunk vizsgálatunk tárgyául, amelyet érdemes nagyító alá helyezni. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most A vendégeket!
„Ha egyszer eldöntheted, hogy igazad legyen vagy kedves légy, légy kedves” – hangzik el Stephen Chbosky Az igazi csoda (Wonder, 2017) című filmjében, amely számos fontos dolgot tanít a nézőnek az életről, a másik emberről és annak érzéseiről, valamint az elfogadásról. Ez a tanítás azonban nem didaktikus, nem hatásvadász és nem erőltetett – egyszerűen csak szép.
December utolsó heteiben – vagy inkább az egész hónapban – mindent eláraszt a karácsonyi hangulat. Fények, dekorációs kellékek, zenék és filmek harsogják: itt a karácsony, a szeretet ünnepe! Vannak, akik imádják ezt (például én), ám vannak olyanok is, akik egy idő után a hátuk közepére sem kívánják a karácsonyfa alakú mécseseket, a Jingle Bellst és sok egyéb mellett a Reszkessetek, betörőket! Nekik készült ez a szubjektív lista. Romantikus filmek szerepelnek rajta; bár inkább szépek, meghatók és őszinték, s szerintem remekül passzolnak az ünnep meghittségéhez.
Előszeretettel írogatok idézeteket ide-oda: jegyzetfüzet hátuljára, lap szélére, asztali naptárba, sőt a pécsi albérlet nagyszobájában – ahol három évig éltem – a szekrénysor oldalára is ragasztottam egyet, mielőtt utoljára becsuktam volna magam mögött az ajtót. Már nem tudom, mit idéztem az utánam jövőnek, de remélem, hogy az állt a papíron: „A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva. Na ja, Hitchcock tudta, mi a dörgés! Ez a szoba pedig imádja, szóval kérlek, időnként nézz Hitchcock-filmeket.” Nos, most titeket is erre biztatlak, és a suspense fogalmáról mesélek – amely nem mellékesen olyannyira összeforrt Hitchcock nevével, mint a zuhanyzós jelenet kifejezés…
Amikor beültem a moziba, megbeszéltem a szívem mélyén élő gyermekkel, hogy „mi bizony nem fogjuk szeretni ezt az animációs filmet; kritikus szemmel nézzük és keressük a hibákat”. Aztán valahol a tizenötödik perc környékén – akárcsak a többi, teremben ülő gyerek – menthetetlenül beleszerettem. Tulajdonképpen nem is nagyon történhetett volna másként… Ez A Grincs (The Grinch, 2018) ugyanis rettentően szeretnivaló. Pontosabban: cseppet sem rettentő, csakis szeretnivaló.
Vittorio De Sica 1952-ben készítette el A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmjét, mely egy társadalom peremén élő nyugdíjas úr, Umberto D. mélyen megható története. Bár az olasz neorealizmus stílusirányzata kapcsán elsősorban a – szintén megindító és fantasztikus – Biciklitolvajokat (Ladri di biciclette, 1948) szokták emlegetni, én most Vittorio De Sica alkotását ajánlom a figyelmetekbe – mert csodaszép és őszinte film azokról az érzelmekről, amelyekről szinte lehetetlenség beszélni.
Az adventi időszakban minden évben újranézem a 24 kedvenc karácsonyi filmem, köztük a Bill Murray főszereplésével készült Szellemes karácsonyt (Scrooged, 1988), amelyről 2014 óta azonnal eszembe jut: a St. Vincentet is meg kellene nézni! E kijelentésemmel gondolom, sokan nem értenek egyet. Hogy miért? Mert a St. Vincent (2014) az a film, amelyet vagy csak szeretni, vagy csak utálni lehet. És bizony, legalább annyian utálják, mint amennyien odavannak érte. Azért illik bevallanom, hogy én valahol a két véglet között lebegek, ám hibái ellenére is kedvelem ezt a filmet.
Ha van film, amelyet az én Y-nak nevezett generációm igazán a magáénak érezhet, akkor az Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című, 2014-es munkája. Mikor és hogyan (ez a keményebb dió) kell felnőtté válni? – teszi fel sok másik mellett ezt a kérdést is a VAN, amelynek ereje javarészt abban rejlik, hogy Reisz Gábor remekül tud kérdezni. Pontosabban: a zsigereiben érzi, melyek az érvényes kérdések. Ennek ékes bizonyítéka legújabb, Rossz versek című filmje is, amelynek megtekintése után sokan húzzák majd a szájukat, hogy „ezt már láttuk”, én azonban képtelen vagyok elégedetlenkedni. Én ugyanis imádom.
Tudom, már említettem (párszor), de azért elmondom ismét: tavaly úgy döntöttem, hogy felfedezem a főváros filmklubjait, s felhívom az emberek figyelmét a mozizás azon formájára, amely esetén a film nem a stáblistával, hanem kiadós beszélgetéssel ér véget. És hogy őszinte legyek, hiába jártam – már-már kötelező jelleggel – rendszeresen filmklubba az egyetemi éveim alatt, valójában kezdőként cseppentem bele Budapest pezsgő klubéletébe. Ezért az emlékeimet „lapozgatva” úgy döntöttem, így év végén nem egy adott filmklubot ajánlok nektek, hanem készítek egy útmutatót. Hogy jövőre már ne csak (rendszeres) moziba, hanem filmklubba járók is legyetek.