Ha az interneten rákeresünk a montázs szóra, ezt a tökéletesen helytálló magyarázatot találjuk: „a montázs lényegében meglévő elemekből való építkezést jelent, és ilyen módon történő előállítását új dolgoknak”. De találunk egy igen furcsa matematikai műveletet is, miszerint 1+1=3. A film világában pedig tényleg ez az eredmény. Elmondom, miért!
Mivel legutóbb azt ígértem, hogy a Filmek térből és időből rovat cikkeiben nem követek semmiféle időrendi sorrendet, igyekeztem igazán távol ugrani a némafilm korszakától. Nos, az 1920-as évekig jutottam… Védelmemre: azért nem sikerült mondjuk a ’60-as évekig, mert eszembe jutott Luis Buñuel és Salvador Dalí az Andalúziai kutya című filmje, melyet – valljuk be –, akkor se lehetne elfelejteni, ha nagyon akarnánk. Én viszont egyáltalán nem akarom, sőt titeket is arra ösztönözlek, hogy nézzétek meg. Ha pedig már láttátok, akkor arra, hogy nézzétek meg újra.
Sokat gondolkoztam, miként építsem fel a Filmek térből és időből rovat cikkeit: legfőképp azon agyaltam, hogy időrendi sorrendben haladjak-e végig a film történetén, és végül arra jutottam, hogy – számotokra és számomra is – sokkal izgalmasabb, ha nem időzünk „évekig” a film korai időszakában, hanem kötöttségek nélkül utazunk időben és térben a filmtörténet és filmelmélet világában. De azért a nyitó cikk témája nem lehet más, mint a némafilm, s a filmtörténet első nagy korszakának meghatározó darabja, az 1903-as A nagy vonatrablás.
Mikor elindul egy oldal, pláne egy (egy)személyes, a készítője pont olyan bizonytalan, mint az, aki elkezdi látogatni. Nem tudja, mire számítson, ez pedig kétségkívül félelmetes érzés. Éppen ezen érzés miatt döntöttem úgy, hogy nemcsak egy szimpla – rövid és az oldallal való célomat nagyvonalakban ismertető – bemutatkozó szöveget írok nektek, hanem egy nagyobb lélegzetvételűt is. Hogy tudjátok, mire is számítsatok tőlem (a sok közbeékelés, kettőspont és zárójel mellett). Én pedig azt remélem, hogy velem tartotok; ez lesz életem egyik legizgalmasabb kalandja!