Browsing Tag

A sorompók lezárulnak

Ahogy én gondolom...

Az élet csodaszép! – Tizenöt plusz egy film, amely után másként szemléljük az életet

Édesanyám javaslatára nemrégiben csokorba szedtem nektek tizenkét imádnivaló francia vígjátékot. A cikket a szokásos, én csak úgy hívom: ömlesztős listaíró módszeremmel készítettem elő, vagyis fogtam egy A4-es papírt és csak írtam, írtam a filmcímeket, aztán érzésre, tehát igen szubjektíven kiválasztottam közülük azt a tizenkettőt, amelyről tudtam, hogy képtelen vagyok nem ajánlani vagy újranézni. Emlékszem, ahogy nézegettem az aláhúzott címeket, szinte kiugrott közülük egy: az Életrevalók (Intouchables, 2011). Francia is, vígjáték is, fergeteges is; egyértelműen ajánlom, most azonnal – gondoltam, ám amint elkezdtem írni a cikket, rájöttem: ennek a filmnek egy másik listán a helye! Mégpedig azon, amelyen azok a filmek szerepelnek, melyek emlékeztettek rá: az élet, akármilyen csúf és nehéz is tud lenni sokszor, valójában csodaszép.

Olvass tovább

Látni kell

Az árnyékból a fényre – A láthatatlanok (2018)

„Realisztikus, a hétköznapi élet történéseit pontosan lekövető alkotás, amely egyazon történeten belül képes megmutatni a könyörtelenséget, a nyomorúságot és az életigenlést” – írtam egyik 2018-as cikkemben az olasz neorealizmus talán legszebb, legérzékenyebb darabjáról, A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmről. S most, A láthatatlanok (Les invisibles, 2018) megtekintése után ugyanez a gondolat jutott eszembe – nem véletlenül. Ahogy Vittorio De Sica műve, úgy Louis-Julien Petit-é is azokra irányítja a figyelmet, akik itt élnek mellettünk, akik épp olyan emberek, amilyenek mi vagyunk, akik szükséget szenvednek, akik elvesztették, de keresik a reményt, s akik hiába vannak csupán csak karnyújtásnyira a többi embertől, sokszor szinte láthatatlanok.

Olvass tovább

Filmek térből és időből

A sorompók lezárulnak (1952) és az olasz neorealizmus

Vittorio De Sica 1952-ben készítette el A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmjét, mely egy társadalom peremén élő nyugdíjas úr, Umberto D. mélyen megható története. Bár az olasz neorealizmus stílusirányzata kapcsán elsősorban a – szintén megindító és fantasztikus – Biciklitolvajokat (Ladri di biciclette, 1948) szokták emlegetni, én most Vittorio De Sica alkotását ajánlom a figyelmetekbe – mert csodaszép és őszinte film azokról az érzelmekről, amelyekről szinte lehetetlenség beszélni.

Olvass tovább