Két dolgot már egészen biztos, hogy álmotokból felkeltve is tudtok rólam. Egy: szeretem a horrorfilmeket. És kettő: odavagyok a szerelmesfilmekért, egészen pontosan azokért a mozgóképekért, amelyekben – ahogy azt egy korábbi cikkemben is leírtam – kendőzetlen őszinteséggel megfogalmazott kérdések vannak arról, mi is az a szerelem, és arról, mi minden történhet velünk, ha szerelmesek vagyunk. Nos, a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, 2019) éppen ilyen film: súlyos lélektani dráma, amely a lehető legemberibben mesél olyan dolgokról, mint a magány, az öregedés, a szerelem és a vágy.
dráma
Néhány nappal ezelőtt azzal a céllal ültem le a laptop elé, hogy friss albán filmeket keressek az interneten. Így leltem rá Robert Budina Menedék a felhők között (Streha mes reve, 2018) című – a 22. Tallinni Fekete Éjszakák Filmfesztiválon bemutatott – drámájára, amely olyannyira különleges, mondhatni meditatív élményt nyújtott számomra, hogy amint vége lett, elindítottam még egyszer.
Igen, tudom: már épp elégszer elmondtam, de azért elmondom most is, hogy valamilyen különös oknál fogva meglehetősen szeretem a horror műfaját. Persze, ez nem volt mindig így… Emlékszem, az egyetemi kötelező filmvetítések alkalmával, ha éppen horrorfilmet néztünk, az egyik lágyszívű professzor elém ült, és mikor már nem fröcsögött a vér vagy mászott a néző arca felé a hosszú fekete hajú, ijesztő tekintetű démon, rezignált nyugalommal megjegyezte: „már nézheti, Eszter”. Talán az ő kedvességének köszönhetem, hogy végül annyira beleszerettem a műfajba, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább az számított, hogy megannyi kiváló, művészi minőségű horrort néztem végig a háta mögül. És ha már itt tartunk: a Netflix Marianne (2019–) című francia horrorsorozata szerintem neki is tetszene. Hogy miért? Mert mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából kiemelkedő; sőt bátran mondhatjuk: művészi munka.
Joachim Trier Thelma (2018) című filmje különleges, misztikus mese a felnőtté válásról, önmagunk felfedezéséről, az ártatlanság elvesztéséről, s ami talán a legfontosabb: a család és a vallás hatalmáról. A többrétegű cselekmény, a szimbólumok sokasága és a természetfeletti megjelenése arra ösztönöznek minket, hogy többször is megnézzük és alaposan megvizsgáljuk a filmet – Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük. Tartsatok velünk!
„Szerelemben (és háborúban) mindent szabad” – szokták mondani. De mit takar a minden? És egyáltalán: mit nevezhetünk szerelemnek? Barnaby Southcombe Scarborough (2018) című filmjével ugyan nem ad választ e kérdésekre, ám feltesz jó néhány másikat, melyekkel arra ösztönöz minket, hogy megfogalmazzuk a saját véleményünket, és elgondolkozzunk azon, hogy amit látunk, az szerelem-e vagy kizsákmányolás.
Van az angol nyelvben egy kifejezés – coming out (of the closet), magyarul: előbújni (a szekrényből) –, amely az előbújást jelenti, vagyis azt, hogy valaki felismeri, elfogadja és másokkal is megosztja, hogy leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy queer. Talán nem kell hangsúlyoznom, de azért megemlítem, hogy 21. század ide vagy oda, ez még ma sem könnyű, sőt egyesek számára sajnos lehetetlen feladat. Éppen erről, a szexuális orientáció és/vagy nemi identitás felvállalásának nehézségéről szól a Mario (2018), amelynek főhőse egy igazán maszkulin közegben, a futball világában kénytelen szembenézni azzal, mivel jár, ha más, mint a többiek.
Claire Denis francia filmrendező számomra a filmszerző kifejezés egyik legfontosabb megtestesítője, aki oly módon mesél történetet, ahogy csak nagyon kevesen. Továbbá: aki minden egyes filmjében örökérvényű, megkerülhetetlen kérdésekkel foglalkozik, és a lehető legnagyobb magabiztossággal mer őszinte, érzelmes, kegyetlen vagy éppen perverz lenni. Első angol nyelvű filmjében, a Csillagok határán című alkotásban (High Life, 2018) mindez egyszerre…
Beleszerethet az ember egy robotba? És a robot egy emberbe? Orvosolhatja a magányt egy mesterségesen előállított társ? És egy gyógyszer? Többek között ezeket a kérdéseket veti fel Drake Doremus Zoe (2018) című romantikus sci-fije, amely ugyan nem merészkedik elég mélyre ahhoz, hogy lehetséges válaszokat is meglebegtessen előttünk, mégis izgalmas, megható és fontos alkotás.
Kokain, heroin, LSD, metamfetamin, ecstasy, mefedron, oxikodon, ketamin – sokunk számára ezek csak szavak, ám temérdek ember van szerte a világban, aki képtelen szabadulni a kábítószertől. Éppen egy ilyen személy, s az ő édesapja küzdelmeiről szól a belga rendező, Felix Van Groeningen első angol nyelvű filmje, a Steve Carell és Timothée Chalamet főszereplésével készült Csodálatos fiú (Beautiful Boy, 2018), amely ítélet nélkül, őszintén beszél a kábítószer-függőségről, s a kegyetlen következményekről.
Előszeretettel írogatok idézeteket ide-oda: jegyzetfüzet hátuljára, lap szélére, asztali naptárba, sőt a pécsi albérlet nagyszobájában – ahol három évig éltem – a szekrénysor oldalára is ragasztottam egyet, mielőtt utoljára becsuktam volna magam mögött az ajtót. Már nem tudom, mit idéztem az utánam jövőnek, de remélem, hogy az állt a papíron: „A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva. Na ja, Hitchcock tudta, mi a dörgés! Ez a szoba pedig imádja, szóval kérlek, időnként nézz Hitchcock-filmeket.” Nos, most titeket is erre biztatlak, és a suspense fogalmáról mesélek – amely nem mellékesen olyannyira összeforrt Hitchcock nevével, mint a zuhanyzós jelenet kifejezés…