Az egyik legemlékezetesebb filmes ZH jutott eszembe, mikor ezt a kvízt állítottam össze. Mégpedig az, amelyben a professzor valami olyasmit kérdezett: „Miként mutatkozik meg először a természetfeletti Takashi Shimizu A harag című filmjében?” Már nem emlékszem, mit válaszoltam, de azt pontosan tudom, hogy benne volt: a film helyett sokszor inkább csak az engem védelmező kispárnámat néztem… Akkoriban még nem voltam túl jóban a horror műfajával, ez azonban mára jócskán megváltozott. De vissza a ZH-hoz! Ugyanis az említett kérdés jól mutatja, milyen izgalmas módszerrel igyekezett az én egykori professzorom kideríteni, valóban láttuk-e az összes kötelező filmet. Nos, most az ő különleges zárthelyi dolgozatait idézem meg; de én azért adok három válaszlehetőséget!
Azt hiszem, sok mindent tudtok már rólam, azt azonban talán még nem, hogy rettenetesen szeretem a műveltségi vetélkedőket és társasjátékokat, a televíziós kvízműsorokat, s úgy általában a kvízeket. Mondjuk iszonyatosan lámpalázas vagyok, úgyhogy csak a négy fal között, a családtagjaimmal játszom, és természetesen előszeretettel nyomkodom az online elérhető Legyen ön is milliomos!-t. Továbbá olykor-olykor összeállítok nektek egy-egy ZH-t, illetve filmtörténeti kérdéseket tartalmazó kihívást, de hosszú ideje vágytam már arra, hogy legyen kvíz az Eszter és a filmek oldalon. Mostantól lesz is. Úgyhogy azt mondom: filmekre és játékra fel! Ezennel indul Filmezz ! Felelek – méghozzá egy filmtörténeti és filmelméleti „barangolással”.
„A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak” – így szól az a Goethe-idézet, amely minden alkalommal eszembe jut, amikor a szülőket ünnepeljük. Sőt, nem csak akkor! Az én szüleim kivételes emberek. Olyanok, akiknek bemutatásához az összes létező jó tulajdonság felsorolása sem lenne elég. Olyanok, akik nemcsak a gyermekeiknek, hanem minden egyes körülöttük élő embernek példát, támaszt, biztos pontot jelentenek. Olyanok, akiknek közelében bárki megnyugvásra, szeretetre lelhet. És olyanok, akiknek köszönhetően nemcsak, hogy sokszor felrémlik bennem ez az idézet, de úgy hiszem, pontosan tudom is, mire gondolt Goethe… E cikk ötlete néhány héttel ezelőtt, az én kivételes szüleimmel beszélgetve fogalmazódott meg bennem, mikor is arra kértek: ajánljak nekik szülőkről és gyerekeikről szóló filmeket. Nos, ezeket ajánlottam…
„Most úgy érzed magad, hogy a világ összes drogját ki szeretnéd próbálni, de a világ összes drogja sem tudná megváltoztatni azt az érzést, hogy az egész életed csupán egy álom volt, és csak most ébredtél fel belőle.” Ez az idézet Az élet nélkülem (My Life Without Me, 2003) című filmből származik, és a béna kézírásom alapján olyan 2009 környékén jegyezhettem fel az idézetes füzetembe – ebbe olyan mondatokat írogatok, amelyek egy-egy film megtekintése után nagyjából szó szerint megmaradnak, és jó ideig szüntelenül visszhangoznak a fejemben. Van még bőven…de most nem ez a lényeg! Hanem az, hogy eme füzet lapozgatása közben újfent rájöttem: rengeteget köszönhetek a filmeknek. Többek között kedélyes kacagásokat, órákon át tartó beszélgetéseket, vérre menő vitákat, barátságokat, folyónyi könnyeket, no meg a személyiségemet, a kíváncsiságomat, és még sorolhatnám. És ahogy sorolnám, eljutnék oda: valójában, ha nem lennének a filmek, talán már én magam sem lennék… A legnagyobb nehézségek elől ugyanis mindig a filmekbe menekülök, és nemcsak a valóságból való kiszakadás lehetőségét, de útmutatást is kapok tőlük. Erről: a valóságról – a valóságomról –, annak hátra hagyásáról, valamint az útmutatásról mesélek nektek legújabb cikksorozatomban. Gyertek velem – irány a múlt!
Valamikor 2017-ben úgy döntöttem, útjára indítom a Jöjjön divatba a filmklub! című cikksorozatom, azzal a céllal, hogy népszerűbbé tegyem a filmklubba járást és a fővárosi filmklubokat. Minden hónapban elmentem hát egy filmklubba, majd megírtam, hogy éreztem magam a közönség soraiban ülve. Az egyik legkülönlegesebb estét a Szubjektív Kamera Filmklubban töltöttem, ahonnan egyszerűen nem akartam hazajönni, és ahol nem jegyzeteltem, hanem beszélgettem. Ebben a filmklubban a filmet szinte terápiás eszközként használja a két házigazda: Mészáros Eli művészetterápiás foglalkoztató, kommunikációs és konfliktuskezelési tréner, valamint Forgon Miklós kommunikációs szakember. Velük beszélgettem: elsősorban arról, tényleg lehet-e terápiás eszközként használni a filmet.
Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.
Mivel az előző Mi az a…? cikkemben a montázst mutattam be nektek, úgy döntöttem, most a hozzá kapcsolódó Kulesov-kísérletet fogom. Elárulok valamit: a kémiai kísérletek mindig is hidegen hagytak – gondolom azért, mert már a számokkal sem vagyok jóban –, Lev Kulesov montázskísérlete viszont egyszerűen letaglózott. Biztos vagyok benne, hogy ez veletek sem lesz másként.
Ha az interneten rákeresünk a montázs szóra, ezt a tökéletesen helytálló magyarázatot találjuk: „a montázs lényegében meglévő elemekből való építkezést jelent, és ilyen módon történő előállítását új dolgoknak”. De találunk egy igen furcsa matematikai műveletet is, miszerint 1+1=3. A film világában pedig tényleg ez az eredmény. Elmondom, miért!