Pedro Almodóvar úgy tud mesélni az emberről, az emberi érzelmekről és sorsokról, ahogyan senki, senki más. Érzékenység, őszinteség, erőteljes humanizmus és határtalan szenvedélyesség jellemzi minden egyes filmjét – a Párhuzamos anyákat (Madres paralelas, 2021) is, amelyet nézve végig azt érezzük: Almodóvar „kezei között” továbbra is a lehető legnagyobb biztonságban és a legjobb helyen vagyunk.
Joachim Trier Oslo-trilógiájának záró darabja az a fajta mozi, amelyről nem lehet – és nem is kell! – nem áradozni. Olyan természetes, olyan emberi, olyan igaz, olyan őszinte és olyan nagyon tele van szeretettel, hogy tulajdonképpen akkor sem fogalmazok túlontúl elragadtatottan, sőt, ha azt mondom: szerintem ki kellene feszíteni egy hatalmas vásznat az égre, s úgy levetíteni, hogy mindenki, mindenki lássa.
Egyáltalán nem érzem túlzásnak leírni azt, amit gondolok: így december végére befutott az év legszebb, legreménytelibb, legjobb filmje. Uberto Pasolini egy újságcikkből készített „igaz történet alapján”-mozit, amelyben végtelen természetességgel és mindenféle hatásvadászat nélkül mesél arról, mi az a határtalan, az embert is túlélő, feltétel nélküli szeretet.
Nem túl rég láttam Christos Nikou Almák (Mila, 2020) című filmjét, amely azt a kérdést járja körül, meglehetősen kiválóan, lényeglátón és szellemesen: mi történik az emberekkel, ha kitör egy emlékezetvesztést okozó világjárvány? Nos, e film után szinte lehetetlen volt nem fenntartásokkal állni neki Chad Hartigan Kis hal (Little Fish, 2020) című romantikus sci-fi drámájának – ugyanis e film meg arról elmélkedik, mi történik egy szerelmi kapcsolattal, ha elszabadul egy Alzheimer-kórhoz hasonló állapotot előidéző vírus. A bizalmatlanságom azonban igen hamar és végleg elszállt, mivel a Kis hal nagyon emberien, valószerűen és egyedi hangvétellel mesél arról, mennyit bír ki és egyáltalán, mi is az a szerelem.
Julia Ducournau a második női rendező az ausztrál Jane Campion után, aki a cannes-i filmfesztivál 74 éves történetében átvehette az Arany Pálmát. A zsűri ugyanis idén a francia rendező második nagyjátékfilmjének, a Titánnak (Titane, 2021) ítélte a fődíjat – teljesen jogosan. A bizarr testhorrorként aposztrofált alkotás elképesztően mélyre hatóan, őszintén és a maga nemében – sőt, nem csak a maga nemében! – gyönyörűen mesél az emberi kapcsolatokról, az ember önmagához fűződő viszonyáról, a kötődésről és a szeretetről. Szóval nem, a Titán nemcsak egy „szimpla” testhorror, hanem sokkal több annál. Egy újabb remekmű attól az író-rendezőtől, aki bátran odaállhat a piedesztálra David Lynch és David Cronenberg mellé.
Füst Milán 1942-es, A feleségem története című műve időtálló, örökérvényű próza. Különleges szerelmesregény és fejlődéstörténet, mely nemcsak a pusztító szenvedélyről, a szerelemről és a féltékenységről mesél, hanem a lét alapvető kérdéseiről is, s nagyon szépen, szinte a zsigereinkig hatolva teszi egyértelművé, hogy az élet már-már elviselhetetlenül megfejthetetlen, irányíthatatlan és kínokkal teli, mégis hihetetlenül szép. Ezt a regényt vitte most vászonra Enyedi Ildikó – nem akárhogyan! Füst Milánhoz hasonlóan ő is mélyen átérezhetően beszél azokról a megfoghatatlan dolgokról, amelyek egy kapcsolat, s egy élet mélyén rejtőznek megbújva, csendesen, ennek köszönhetően pedig olyan filmet készített, amely nemcsak fejet hajt az irodalmi Nobel-díjra felterjesztett klasszikus előtt, hanem fel is nő hozzá.
Daniel Sánchez Arévalo – akinek nevéről nekem mindig-mindig az egészen zseniális Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro, 2006) jut eszembe – a Tizenhét (Diecisiete, 2019) című filmmel tagadhatatlanul arra vállalkozik, hogy a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben beszéljen az emberi, s elsősorban a családi kapcsolatok erejéről, valamint arról, mennyivel könnyebb végigmenni azon az úton, amelyet nevezzünk csak életnek, ha nem vagyunk egyedül.
„…a világ úgy van berendezve, hogy a legostobább közmondásoknak is igazuk van és ha valaki azt hiszi, hogy most már rendben van a szénája, akkor még egyáltalában nincsen rendben” – írja Alfred Döblin az 1929-ben megjelent Berlin Alexanderplatz című regényében, amelynek főhőse egy börtönviselt szállítómunkás, aki többször is megpróbál új életet kezdeni és jó, tisztességes ember lenni, ám a világ nem hagyja, hogy sikerrel járjon. E regényből korábban Rainer Werner Fassbinder készített nagyszabású tévésorozatot, most pedig az Ifjak és erősek (Wir sind jung. Wir sind stark, 2014) rendezője, Burhan Qurbani döntött úgy, hogy aktualizálja és újraértelmezi a történetet, s rámutat: a társadalom peremén manapság sem igazán találni tisztességes lehetőségeket és reményt.
A Mesék a zárkából (2020) című dokumentumfilm középpontjában börtönbüntetésüket töltő édesapák állnak, akik meséket írnak, melyek aztán mesefilmként kelnek életre az ő és az őket hazaváró gyermekeik, családtagjaik főszereplésével. Már maga az ötlet is különleges, és a megvalósítás csak még inkább az. Visky Ábel tényleg különleges és nem mellesleg kiváló filmet készített, benne pedig – mondhatni – végigvisz egy terápiás folyamatot is, amelynek során mind a szereplők, mind a nézők lehetőséget kapnak a kérdésfeltevésre, az elgondolkodásra és az önvizsgálatra.