Bong Joon-ho Élősködők (Parasite, 2019) című filmjére nehéz szavakat találni. Méghozzá azért nehéz, mert a kiváló, a hibátlan és szinonimáik sem képesek igazán jól leírni, mennyire zavarba ejtően tökéletes. Társadalmi dráma, szatíra, fekete komédia és horror; szórakoztató, elgondolkodtató és megható – egyszerűen kihagyhatatlan. És igen: az év egyik, ha nem a legjobb filmje!
Milyennek látja a világot a Z generáció? Milyen kilátásai vannak? Milyen reményeket táplál a jövő iránt? Sébastien Marnier 2018-ban készült filmje, Az utolsó óra (L’heure de la sortie) a mai 14-15 éveseket és az ő problémáikat állítja a középpontba, miközben azokat a kérdéseket feszegeti, hogy vajon miként látjuk őket mi, s hogy miként viszonyuljunk hozzájuk mi? Faluhelyi Krisztiánnal most erről beszélgetünk.
Mikor júniusban, verőfényes napsütésben a Valan – Az angyalok völgye (2019) forgatásáról beszélgettem a főszereplőt alakító Krisztik Csabával, igazán nehéz volt elképzelnem, milyen őrületesen fázhatott a mínusz tizenöt fokban, a térdig érő hóban. Mégis: ahogy a szerepéről, a helyszínről és a történetről mesélt nekem, hirtelen az az elűzhetetlen érzésem támadt, hogy Bagota Béla első nagyjátékfilmje az a fajta mozi lesz, amelynek „hidege” a csontomig hatol majd, s jó ideig nem enged felmelegedni. Igazam lett.
Joachim Trier Thelma (2018) című filmje különleges, misztikus mese a felnőtté válásról, önmagunk felfedezéséről, az ártatlanság elvesztéséről, s ami talán a legfontosabb: a család és a vallás hatalmáról. A többrétegű cselekmény, a szimbólumok sokasága és a természetfeletti megjelenése arra ösztönöznek minket, hogy többször is megnézzük és alaposan megvizsgáljuk a filmet – Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük. Tartsatok velünk!
Mivel erőteljesen vonzódom a horror műfajához, tulajdonképpen alig van olyan borzongató vagy éppen vérben tocsogó mű, amely elkerülné a figyelmem – illetve, amelyet valamilyen indíttatásból ne akarnék megnézni. E vonzalmamnak köszönhetően persze, számos olyan horrorfilmet is végigültem már, amelyet jobb lett volna inkább kilométerekre elkerülni, de hogy őszinte legyek: nem bántam meg semmit! Azt sem, hogy a múlt héten ráakadtam Richard Shepard The Perfection (2018) című alkotására… Ugyanis amellett, hogy kiborított és csalódást keltett bennem, le is nyűgözött.
Az idei év egyik legjobban várt filmje a Szász Attila–Köbli Norbert alkotópáros új, Apró mesék (2019) című történelmi munkája, amelynek (szerintem) már az előzetese is olyan remekül sikerült, hogy az ember akaratlanul is újra meg újra lejátszotta… A várakozás izgalmához pedig azért jócskán hozzáadott, hogy az alkotók három kiváló tévéfilm után végre nagyvászonra álmodták a fikcióval átitatott történelmet. A rájuk oly jellemző profizmussal készítették el az Apró meséket, amely nem is olyan apró, mint amilyennek sokan mondják…
Előszeretettel írogatok idézeteket ide-oda: jegyzetfüzet hátuljára, lap szélére, asztali naptárba, sőt a pécsi albérlet nagyszobájában – ahol három évig éltem – a szekrénysor oldalára is ragasztottam egyet, mielőtt utoljára becsuktam volna magam mögött az ajtót. Már nem tudom, mit idéztem az utánam jövőnek, de remélem, hogy az állt a papíron: „A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva. Na ja, Hitchcock tudta, mi a dörgés! Ez a szoba pedig imádja, szóval kérlek, időnként nézz Hitchcock-filmeket.” Nos, most titeket is erre biztatlak, és a suspense fogalmáról mesélek – amely nem mellékesen olyannyira összeforrt Hitchcock nevével, mint a zuhanyzós jelenet kifejezés…
Vannak azok a filmek, amelyeket elég egyszer megnézni, és máris tudjuk, „mi a helyzet”. Aztán vannak azok, amelyeket elsőre sem könnyű megemészteni, ahhoz azonban, hogy megleljük a bennük rejlő üzenetet vagy megválaszolásra váró kérdést, másodszor – aztán esetenként harmadszor és negyedszer – is neki kell veselkednünk. Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük! Vizsgálatunk tárgya most is egy szerzői film, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most az Egy szent szarvas meggyilkolását!
Ujj Mészáros Károly a Liza, a rókatündér (2015) című filmjével egy életre belopta magát a szívembe. Jól meg is lepett, mikor szárnyra kelt a hír, hogy vérfagyasztó, kőkemény thrillerrel jelentkezik. A Liza, a rókatündér ugyanis az első percétől az utolsóig aranyos volt, amit azért egyáltalán nem várhatunk el egy thrillertől. Én személy szerint viszont elvártam valamit: hogy – akárcsak a Liza – szinte minden elemében tökéletes legyen. És az X – A rendszerből törölve az is, az első percétől az utolsóig.
Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.