Látni kell

A fiú a „szekrényben” – Mario (2018)

Van az angol nyelvben egy kifejezés – coming out (of the closet), magyarul: előbújni (a szekrényből) –, amely az előbújást jelenti, vagyis azt, hogy valaki felismeri, elfogadja és másokkal is megosztja, hogy leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy queer. Talán nem kell hangsúlyoznom, de azért megemlítem, hogy 21. század ide vagy oda, ez még ma sem könnyű, sőt egyesek számára sajnos lehetetlen feladat. Éppen erről, a szexuális orientáció és/vagy nemi identitás felvállalásának nehézségéről szól a Mario (2018), amelynek főhőse egy igazán maszkulin közegben, a futball világában kénytelen szembenézni azzal, mivel jár, ha más, mint a többiek.

„Miután Leon csatlakozik Mario focicsapatához, azonnal feszültség keletkezik közöttük: mindketten tehetségesek, és felkészültek arra, hogy a helyükért harcoljanak a csapatban. Amikor a két fiú közös lakásba kerül, a versenyszellem átfordul szexualitásba. Ahogy a kapcsolatuk egyre intenzívebbé válik, elválaszthatatlanok lesznek egymástól, miközben Mario kétségbeesetten próbálja eltitkolni szerelmüket a csapattársak elől. Amikor pletykák kapnak szárnyra, a fiúk súlyos döntésre kényszerülnek.” Az HBO GO e cselekményleírással egy pillanat alatt meggyőzött arról, hogy a Mariót látnom kell.

Mario

Fotó: youtube.com

És bár engem első „ránézésre” a témája fogott meg, ebben a filmben messze nem csak a történet lenyűgöző.

Persze, azt muszáj kiemelnem: fantasztikusan merész ötletnek tartom, hogy a rendező, Marcel Gisler a futball igencsak férfias világába helyezte karaktereit, de engem leginkább mégsem ez, hanem az taglózott le, ahogyan elmeséli Mario és Leon – mondjuk ki bátran – személyes tragédiáját. Mert az egyszerűen csodálatos. Pedig lineárisan haladunk előre, nincsenek kiugróan meglepő fordulatok, de még megbotránkoztatás sem, az ember mégis azt érzi, hogy valaki az első percben megszorítja a torkát, és a 119. percig nem engedi el. Maró hitelesség és drámaiság uralja a filmet, amelynek alkotói semmit sem sietnek el; az első csókra olyan sokat kell várnunk, hogy komolyan, már mi magunk is égünk a vágytól, hogy megtörténjen. Nos, ezzel talán el is mondtam, mennyire jót tesz a türelem a Mariónak…

A lassan pergő cselekmény által szép lassan fokozódik a feszültség – de pattanásig. Szinte a saját bőrünkön érezzük a csapattársak megvetését, az apa rosszallását, a társadalmi elvárások már-már a testet is összeroppantó súlyát, és ahogy Mario, úgy mi sem tudunk dűlőre jutni: a karriert, a gyerekkortól kezdve szorgalommal, odaadással és a siker utáni vágyakozással épített álmot vagy a szerelmet és az igazi személyiségünket, a boldogságot kellene választani? Mert a film által bemutatott világban – amely egyébként nem csak a vásznon vagy a képernyőn létezik… – nincs olyan, hogy is-is. Mario lelke láthatóan szétszakad, és mi, nézők pontosan tudjuk, mit érez, mikor miatta zeng a stadion.

Mario

Fotó: hollywoodreporter.com

Egyrészt azért, mert a rendező bántóan közel enged minket a történethez, másrészt pedig azért, mert a Mario szerepében feltűnő Max Hubacher hitelesen, árnyaltan, érzelemgazdagon formálja meg a karaktert, és irigylésre méltó alázattal játszik. Akárcsak partnere: Aaron Altaras; s az első közös jelenetüktől fogva izzik közöttük a levegő. Habár, ebben a filmben eleve folyamatosan izzik a parázs, így minden egyes gesztusnak és tekintetnek óriási jelentősége van. De még annak is, ahogyan egy apa nem megfogja, csak a kezével megközelíti a fia kezét, hogy jelezze: büszke rá.

Nem tudok áradozni a zenéről vagy a képi világról, mert azt kell, hogy mondjam: semmi különös, de a Mario nem is a képi megvalósításai vagy a cselekményvezetés különlegessége miatt csodálatos. Ez a film a valóság egy szeletének megmutatása által tulajdonképpen felvillantja az egész világot, s egyetlen fiú drámájában hangot ad mindazoknak, akik nem tudnak előbújni a szekrényből.

Látni kell, mert mélységesen hiteles és őszinte film, amely valami olyat mond a szerelemről és önmagunk felvállalásáról, amit ritkán hallunk.

A Mario az HBO GO-n látható.

Kapcsolódó cikkem:

Nagyító alatt a Cameron Post rossz nevelése és az Eltörölt fiú

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek