Látni kell

Belső (űr)utazás – Ad Astra – Út a csillagokba (2019)

Annak idején valamiféle okból kihagytam ezt a filmet, de most, hogy többször is megnéztem itthon, kis képernyőn, már nagyon bánom és röstellem, hogy nem ültem be rá a moziba – legalább kétszer… James Gray sci-fibe oltott egzisztencialista drámája ugyanis káprázatos látványvilágú, filozofikus szerzői film, amely egy űrbéli utazás által az emberi lélek mélyére vezet minket, s bátran felteszi azokat a kérdéseket, melyek talán még sosem voltak annyira aktuálisak és égetőek, mint napjainkban.

A nem túl távoli jövőben játszódó Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra, 2019) főhőse Roy McBride, a tapasztalt űrhajós és mérnöki tiszt, aki egy napon azt a feladatot kapja feletteseitől, hogy szelje át a galaxist, egész pontosan: hogy utazzon el a Naprendszer szélére, a Neptunuszra. Hogy miért? Mert olybá tűnik: húsz éve eltűntnek – és halottnak – hitt apja, aki anno egy forradalmian új űrkutatási projekt vezetőjeként idegen létformák kutatásának céljával indult útnak, nemcsak, hogy nem halott, de a földi életet, sőt talán az egész univerzumot is veszélyezteti.

Ad Astra – Út a csillagokba

Fotó: imdb.com

Maga a történet olvasva egyáltalán nem tűnik összetettnek, azonban, ha a sorok közé nézünk, már így is megláthatjuk, hogy itt bizonyára nem egy „egyszerű” űrbéli küldetésről van szó, hanem jórészt egy magára hagyott fiú belső utazásáról, aki a világűrben elsősorban saját magát keresi.

James Gray Az éjszaka urai (We Own the Night, 2007), a Két szerető (Two Lovers, 2008) és a Z: Az elveszett város (The Lost City of Z, 2016) című filmjeivel újra és újra bizonyította számomra, hogy sajátos világlátással rendelkező és látásmóddal alkotó rendező, aki képes igen mélyen belelátni az emberekbe, s képes mozgóképeiben egyedi hangon, mégis pontosan visszaadni mindazt, amit az emberi lények bensőjében talál. Ennek újabb ékes példája az Ad Astra, amely tulajdonképpen egyetlenegy férfi személyes drámája. Egy olyan férfié, aki az édesapjától való elszakadás következtében a többi emberhez és úgy általában az egész világhoz való kapcsolódás lehetőségét is elvesztette.

Ezt a férfit a kétségtelenül piszok tehetséges Brad Pitt alakítja, aki mondhatni egymaga viszi a hátán az egész filmet – és nem azért, vagyis nem csak azért, mert ő a film legkiemelkedőbb pontja. Az apja nyomába eredő Roy McBride az Ad Astra lelke, a mellette feltűnő szereplők – még a Tommy Lee Jones által életre keltett apa is – mind csak röpke pillanatokra, percekre felbukkanó útitársak, afféle mellékes elemek, akik közül fényes égitestként ragyog ki Brad Pitt karaktere. A színész visszafogott, minimalista játékkal teremti meg az antiszociális, a világtól és az emberektől igen távol sodródott Roy McBride-ot, aki belső monológjai segítségével mintha csak űrutazásra invitálna minket: csakhogy mi nem a világmindenség, hanem az ő lelkének sötétje felé vesszük az irányt.

Ad Astra – Út a csillagokba

Fotó: imdb.com

Persze, e benső utazás közben szemkápráztató és – hangozzon ez bármilyen furcsán – beszédes űrsétát is teszünk! Hoyte Van Hoytema látványos és sokszor hátborzongató képeit nézve bepillantást nyerünk a jövőbeni űrturizmus, valamint a Hold és a Mars kolonizálásának természetességébe, az űrben felhúzott plázát látva pedig előbukkannak belőlünk azok a kérdések, amelyeket a film finoman, de határozottan fel akar tenni nekünk. Vagy pontosabban szólva: fel akar tetetni velünk.

Vajon egyedül vagyunk az univerzumban? Vajon méltók vagyunk arra, hogy megvessük a lábunkat a Holdon, a Marson vagy bárhol máshol a világűrben? Mi határoz meg bennünket? Hogyan válhatunk más, jobb, vagy egyáltalán: boldog emberré? E filozófiai mélységű dilemmák, illetve a mozgóképi megvalósítás bennem a 2001: Űrödüsszeiát (2001: A Space Odyssey, 1968) és a Csillagok határán-t (High Life, 2018) idézték fel, vagyis azt a két filmet, amely könnyedén párba állítható az Ad Astrával – James Gray melankolikus, sci-fi köntösbe bújtatott drámájával, amely, akárcsak Stanley Kubrick mesterműve és Claire Denis szerzői filmje, az űrutazás ürügyén lételméleti kérdéseket boncolgat és valójában magát az embert veszi górcső alá.

Látni kell, mert letaglózó képi és hangzásvilágú alkotás. Nem egy pörgős és fordulatokban gazdag sci-fi, hanem egy meditatív, erős atmoszférájú dráma, mely az űr és az emberi lélek sötétjét is megnyitja előttünk, végső soron pedig mégis azt üzeni: talán van remény.

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968)

Űrutazás, csak oda – Csillagok határán (2018)

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek