Látni kell

Élni csudajó! – Arcélek, útszélek (2017)

„A hipszter fotós és a rendezőlegenda varázslatos kalandjai Franciaországban” – olvasható az Arcélek, útszélek (Visages villages, 2017) plakátján, és meg kell, mondjam: a „reklámszöveg” igen találó. A nemrégiben elhunyt Agnès Varda, a francia új hullám egyetlen női alkotója, a filmtörténet megkerülhetetlen alakja, valamint a fiatal fotós és street art művész, JR filmje tényleg varázslatos kaland, amely – sok más mellett – arra mutat rá: élni csudajó!

Agnès Varda páratlan alkotó volt. Filmjei egytől egyig mérhetetlen tehetségéről, továbbá sajátos világlátásáról és erős szociális érzékenységéről tanúskodnak, no meg arról, hogy a kísérletezés számára afféle elhagyhatatlan ujjgyakorlat volt. Objektivitás, távolságtartás és dokumentarista hűség jellemzi a műveit, amelyekből kitűnik, hogy Varda az egyént mindig a társadalom kontextusában szemlélte, s folyvást arra törekedett, hogy tisztelegjen a hétköznapi emberek előtt. Éppen ez sugárzik az Arcélek, útszélek című filmből is, amelyet néhány héttel ezelőtt a Cortex pszicho/film/klub Agnès Varda-emlékvetítésén néztem újra.

Arcélek, útszélek

Fotó: variety.com

Mikor a filmklub szervezői felkértek, hogy vegyek részt a vetítés utáni beszélgetésen, – több okból is – nagyon boldog voltam. Egyrészt: Agnès Varda filmjei hihetetlenül fontosak nekem. Másrészt: rögvest tudatták velem, hogy az egyik beszélgetőpartnerem a csodálatos rendező, Mészáros Márta lesz, e hír hallatán pedig majdnem kiugrottam a bőrömből. Az emlékvetítés szó kezdetben pityergésre késztetett, főként, hogy az időpont közeledtével elkezdtem egyre erősebben érezni a kedvenc női rendezőm hiányát, ám az Arcélek, útszéleket nézve, s Mészáros Mártát hallgatva elapadt a könnyem. Szavak sincsenek rá, mennyire csodálatos volt hallani a történeteket arról, milyen volt Agnès Varda és Mészáros Márta barátsága: hogyan ismerkedtek meg; miként versengtek egymással azon, hogy kinek lesz előbb játékfilmje; hogyan loptak törölközőket Marcello Mastroianni segédletével egy előkelő velencei szállodából a filmfesztivál ideje alatt…

„Most nézzetek rá! Fantasztikus csaj volt!” – jegyezte meg Mészáros Márta a vetítővásznon látható Varda-portréra mutatva, s csak mesélt és mesélt arról a „fantasztikus csajról”, akinek a filmművészet talán legőszintébb darabjait köszönhetjük.

Őszinteség – ez a szó az Arcélek, útszélekhez is tökéletesen passzol! A varázslatos – igen, muszáj volt még egyszer leírnom, hiszen mérhetetlenül az… – dokumentumfilm, vagy inkább dokumentum-road movie egy különleges utazást örökít meg: Agnès Varda és JR együtt indulnak útnak a fiatal művész fotóautomatává átalakított lakókocsijával Franciaország eldugott falvaiba, ahol a helyiekkel beszélgetnek és gigantikus méretű portrékat készítenek róluk, amelyek aztán házak, pajták, gyárépületek faláról, vonatok oldaláról köszönnek vissza.

Arcélek, útszélek

Fotó: variety.com

A – film készültekor – 89 éves rendezőnő és 33 éves társrendezője csodálatos dolgot művelnek: amellett, hogy visszacsempészik a fotókba és a fotózásba azt az ünnepi jelleget, azt a szertartásosságot, amely a régmúltban megjárt nekik, igazán közel kerülnek azokhoz a hétköznapi emberekhez, akiket lefényképeznek. Tehát nemcsak egy villanást látunk és ismerünk meg a – látszólag – véletlenszerűen fellelt személyekből, hanem a történetüket is. Megtudjuk például, mit gondolnak az összetartozásról a Le Havre-i dokkmunkások feleségei, hogyan készül a nyugdíj első napjára egy gyár dolgozója, miért dolgozik immár egyedül a farmer, és miként vélekedik két különböző kecskefarm vezetője arról, le kell-e égetni a kecskék szarvát. Varda és JR őszinte kíváncsisággal fordulnak a helyiek felé, az óriási portrékkal pedig örömkönnyeket csempésznek a szemükbe – és ezt sem ők, sem mi nem felejtjük el.

De az Arcélek, útszélek nem csak a hétköznapi emberek dicsérete. Ez a mű tisztelgés a film, egész pontosan a dokumentumfilm előtt. Varda és JR feltárják előttünk a film készítésének folyamatát, módját, némiképp beavatnak minket az eseményekbe – tehát hangsúlyozzák a film filmvoltát, de arra is lehetőséget adnak, hogy mi nézők is cinkostársnak érezzük magunkat ebben a megtervezettséggel és improvizációval egyszerre csurig telt kalandban. „Mindig is a véletlen volt a legnagyobb segítőm” – fogalmazza meg Varda a film egy pontján, s e mondatot hallva, illetve JR bólintását látva máris tudjuk: olyan alkotótársat talált maga mellé, aki „benne van a buliban”. A két alkotó ismerkedését, barátkozását figyelve pedig úgy érezzük: ebben mi is benne lennénk. De még mennyire!

Arcélek, útszélek

Fotó: imdb.com

Agnès Varda és JR nem feltétlenül az a két személy, akiket első pillantásra bátran összeboronálnánk, az egymás iránti tisztelet és kíváncsiság azonban egyre szorosabbra vonja a kettejük közt lévő köteléket – a képek és a művészet iránti rajongásukból faluról falura, jelenetről jelenetre igazi barátság teremtődik. Olyan barátság, amelybe belefér a kölcsönös piszkálás és ugratás, illetve az a kérdés is: „Félsz a haláltól?” A rendezőpáros nyíltan beszél róla, hogy az Arcélek, útszélek valószínűleg Varda utolsó mozgóképe, de ahelyett, hogy szomorkodva emlegetnék fel az elmúlt éveket, inkább megidézik őket, s a filmjük résztvevőit és nézőit is arra figyelmeztetik: nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy az élet szép.

Látni kell, mert meseszép film, amely fontos dolgokat mond a barátságról, a munkáról, a művészetről, és úgy általában: az életről.

Az Arcélek, útszéleket ITT meg is tudjátok nézni!

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Cléo 5-től 7-ig (Cléo de 5 á 7, 1962)

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek