Látni kell

„Engem a mozi mentett meg” – Fájdalom és dicsőség (2019)

„Az élet iróniája és paradoxonjai örömünnepet ülnek Pedro Almodóvar filmjeiben: olyan világ ez, melyben a látszat sokszor maga a valóság, amelyben csak az értelmetlenségnek van értelme, s melyben a dolgok felfordulásával áll helyre a rend” – írja a kiváló francia kritikus, Frédéric Strauss annak az interjúkötetnek a bevezetőjében, amelynek címe Pedro Almodóvar. Majd, sorokkal később így folytatja: „Ez a könyv az Almodóvar-filmek felfedezésére invitál, közben pedig elmeséli a rendező vágyainak történetét. Annak a fiúnak a vágyait, aki a hetvenes években a távoli La Manchában rendező akart lenni.” Nos, ez utóbbi idézetet egészen nyugodtan ráírhatnák a Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019) plakátjára is, ez a film ugyanis mindennél személyesebben, őszintébben és érzelmesebben mesél arról a fiúról, aki már gyermekként is filmrendező akart lenni, s aki végül a legnagyobb filmkészítők egyike lett.

A Fájdalom és dicsőség Cannes-i premierje előtt sokféle hír kelt szárnyra: például az, hogy ez lesz a lassan a 70. életévét betöltő Almodóvar búcsúfilmje, hiszen az életmű egyfajta összegzésének tekinthető személyes munka, amely nem titkoltan önéletrajzi ihletésű. Ami egyébként elég meglepő, tekintve, hogy – ismét Strauss szavait idézve – a spanyol rendező interjút sem szeret adni, méghozzá azért nem, mert abban a szituációban „fennáll annak is a lehetősége, hogy Pedro Almodóvar Pedro Almodóvar elbeszélésének a tárgyává válik, pedig a történetek kiötlése, a fikcióba menekülés során épp ez bosszantja, épp ez elől szeretne menekülni”.

Fájdalom és dicsőség

Fotó: imdb.com

Fordulópont tehát ez a munka, amelynek főhőse egy filmrendező, Salvador Mallo (ahogy nézegetem, ez az Almodóvar anagrammája…), aki élete alkonyán visszatekint a maga mögött hagyott évekre. Felidézi a gyermekkorát, és azt, miként tanította nyolcévesen a spanyol falu nehéz sorsú fiataljait és időseit írni, s olvasni. Eszébe ötlik az első vágyakozása egy férfi iránt, aztán az első felnőttkori szerelem, s az első fájdalmas szakítás. Visszagondol az írásra, amelyet terápiaként alkalmazott, és a mozira, amely egy pillanat alatt elvarázsolta. Az emlékezés mellett természetesen végigméri saját magát is: fáradó testét és szellemét, a benne tátongó ürességet pedig heroinnal tölti fel, ám egyhamar rájön, a megváltást nem a szer, hanem az emlékezés, az elbeszélés, s a mozi hozhatja el számára.

„Engem a mozi mentett meg” – hangzik el a Fájdalom és dicsőség legfontosabb monológjában, amelyből árad az őszinteség; akárcsak az egész filmből. Almodóvar szinte kiáll elénk, és csak mesél, mesél arról, mennyi kétség, megbánás, vágy, szenvedély, boldogság; hogy mennyi fájdalom és dicsőség ad ki végül egy életet. Szemérmetlenül kijelenti, hogy az alkotás elválaszthatatlan az alkotó életétől és érzelmeitől, de arról is elmélkedik, miben találhatjuk meg a reményt akkor, amikor leginkább csak félelem van bennünk. Igen, a Fájdalom és dicsőség elsősorban Almodóvarról szól – persze, a valóságot fikció itatja át –, ugyanakkor a néző könnyedén megtalálhatja benne önmagát: a saját érzelmeit, emlékeit, vágyait és fájdalmait. S ez csodálatos vonása a műnek! Úgy mutatja be a filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakját, mint esendő embert, aki nem különb, hanem közülünk való.

Fájdalom és dicsőség

Fotó: imdb.com

Ehhez a sajátos bemutatáshoz – vagy inkább bemutatkozáshoz – nagy szükség van Almodóvar múzsájára, Antonio Banderasra, aki már a kezdetekkor is ott volt a rendező mellett. Banderas játéka árnyalt és hiteles, olyan alázattal és tisztelettel kelti életre Salvador Mallo személyében a barátját, hogy nem is lehet mást mondani, csak azt: ez pályafutásának eddigi legjobb alakítása! Öltözéke a spanyol rendező gardróbját tárja ki előttünk, tekintete pedig mélységes szeretetről árulkodik. Ez utóbbi Penélope Cruzról is elmondható, aki Salvador édesanyjának szerepében tűnik fel, és épp olyan profizmussal jár-kel az Almodóvar „álmodta” világban, ahogy tette azt az Eleven hús (Carne trémula, 1997), a Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, 1999), a Volver (2006) vagy a Megtört ölelések (Los abrazos rotos, 2009) című filmekben is.

Almodóvar a Fájdalom és dicsőséggel fejet hajt: az édesanyja, a szerelmei, a sikerei, és legfőképp a mozi előtt. Egyes emlékei – például az édesanyja némely szavai – szó szerint születnek újjá a vásznon, amely a mindent jelenti számára, s amelyet most is azokkal a csodálatos élénk színekkel fest meg, melyek oly nagyon jellemzők rá. És most is olyan virtuóz módon szövi a történetet, mint mindig. Párhuzamosan bontakozik ki két narrációs szál, egymásba kapaszkodik a múlt és a jelen, s kilép a (reflektor)fénybe az a rendező, aki sosem félt érzelmes és őszinte lenni.

Látni kell, mert gyönyörű film, amelyet látva azt kívánjuk: ha ez Almodóvar 8 és ½-je, akkor kövesse még legalább annyi mozgókép, amennyi Fellini művét követte…

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – Rossz nevelés (La Mala Educación, 2004) és egy „kis” testelmélet

Kötelező filmek – Julieta (2016)

Kötelező filmek – Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, 1999)

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek