Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Az utolsó óra (L’heure de la sortie, 2018)

Milyennek látja a világot a Z generáció? Milyen kilátásai vannak? Milyen reményeket táplál a jövő iránt? Sébastien Marnier 2018-ban készült filmje, Az utolsó óra (L’heure de la sortie) a mai 14-15 éveseket és az ő problémáikat állítja a középpontba, miközben azokat a kérdéseket feszegeti, hogy vajon miként látjuk őket mi, s hogy miként viszonyuljunk hozzájuk mi? Faluhelyi Krisztiánnal most erről beszélgetünk.

Az utolsó óra főszereplője Pierre Hoffman, aki egy váratlan tragédia következtében egy vidéki francia iskolában kap helyettes tanári állást. Nem akármilyen osztályt kap azonban, hanem egy átlagon felüli képességekkel rendelkező diákokból álló végzős osztályt, mely csak néhány hónappal áll a vizsgái előtt. A 14-15 éves diákok egy része elég elutasítóan, ha nem egyenesen ellenségesen fogadja, ami rövid időn belül kölcsönössé válik, és heves feszültségekhez vezet. Hoffman egyszer egy véletlennek köszönhetően tanúja lesz, hogy mivel töltik a diákjai a szabadidejüket, s innentől fogva elkezdi megfigyelni őket. Meglehetősen ijesztő és aggasztó felfedezésekre jut, s miközben egyre többet tud meg a diákjairól, és egyre jobban kezdi megismerni őket, egyre jobban mélyül a közöttük húzódó árok is.

Az utolsó óra

Krisztián: Engem sok mindenen elgondolkodtatott Marnier filmje, így nagyon tetszett. Legfőképpen mint társadalmi film: számos olyan élő, eleven, rendkívül aktuális és húsba vágó kérdést és problémát vet fel, melyekkel kapcsolatban nem könnyű állást foglalni, s sikerül neki oly módon felvetni ezeket, hogy közben nem kínál egyértelmű válaszokat és megoldásokat, hanem a nézőre bízza azt. Tetszett továbbá a töredezettsége, a fragmentáltsága, hogy számos tényt és körülményt éppen csak felvillant, de nem fejti ki őket, nem foglalkozik velük részletesen, hogy nem minden eseményt varr el – ezek szintén a nézőre vannak bízva. S legvégül tetszett a kevert műfajisága.

Társadalmi drámaként kezdtem el nézni – minden bizonnyal, mert az iskolában játszódó filmeknek meglehetősen erős sodrása van az elmúlt évtizedben a francia filmben – ezek közé tartozik Az osztály (Laurent Cantet, 2008), A szoknya napja (Jean-Paul Lilienfeld, 2008) vagy a The Workshop (Laurent Cantet, 2017). Ezek a filmek a fiatalokra és a fiatalok problémáira, tágabban véve pedig a társadalom problémáira fókuszálnak, de úgy, hogy mindezek az iskola közegében és/vagy a tanár-diák viszonyokon keresztül tárulnak fel. Az utolsó órának rögtön az első húsz perce számos ponton idézte fel bennem Az osztályt, ugyanakkor az első harminc perc után fokozatosan egyre több misztikus film- és thriller-, sőt, később már-már horror-elem is kezd megjelenni benne. Bár számomra ez a film elsősorban egy társadalmi dráma marad, nagyon tetszik, ahogy ezek a műfaji elemek egy rendkívül különös, sajátos és erős atmoszférát kölcsönöznek a filmnek – még akkor is, ha azzal kapcsolatban vannak fenntartásaim, hogy ez az erős atmoszféra, ez az erős érzelmi többlet vajon kihangsúlyozza vagy inkább elsikkasztja-e a film által felvetett problémákat. Érdekes, egyébként, hogy az előző filmünknél, a Thelmánál kimondottan zavart a műfaji elemek beszivárgása a filmbe, itt viszont nem.

Az utolsó óra

Eszter: Be kell vallanom, hogy rám rendkívül erős hatással volt ez a film. Körülbelül az első fél órában bennem is több ponton felrémlett az általad is említett Az osztály, ám többször is – például már az első percekben, mikor Capadis, a tanáraz ablak elé tolta a széket, s a mélybe vetette magát, a diákok egyik része pedig rezignált nyugalommal ült tovább, majd unottan sétált az ablakhoz, és nézett le – éreztem azt a vészjósló atmoszférát, amely legjellemzőbben a horrorfilmek nyitányában érhető tetten. E hangulatnak köszönhetően én egyhamar horrorként, misztikus filmként tekintettem Az utolsó órára, és a hétköznapi világ látszata mögött valami igazán félelmeteset kezdtem sejteni. Én úgy tapasztaltam, hogy e baljós, sötét hangulatnak köszönhetően bennem sokkal jobban és sokkal mélyebben megragadtak azok az egyébként rendkívül aktuális és nagyon is valós problémák – elsősorban a környezet pusztulása, a bolygó végzetének elkerülhetetlensége, a jövő „halála” –, amelyeket a film felvet.

Krisztián: Hm, igen, ezzel éppen azt erősítetted meg, amitől az előzőekben tartottam, hogy a film erőteljes hangulata elnyomja az általa felvetett kérdéseket. A film által közvetlenül felvetett kérdések ugyanis nem a környezetszennyezést és a világ pusztulását érintik, hanem azt – mint majd mindjárt látni fogjuk –, hogy milyenek ezek a diákok, miként látjuk őket, s hogy hogyan viszonyuljunk hozzájuk. A környezetszennyezéssel és a világ pusztulásával kapcsolatban direkt módon nem merülnek fel kérdések, ezek tényként vannak jelen – pontosabban az, hogy a diákok tényként élik meg –, s ezt egy rendkívül komor, kísérteties atmoszféra hangsúlyozza. Ha a figyelmed elsősorban a környezet pusztulására irányult a filmben, akkor az azt jelenti, hogy a film hangulata, atmoszférája erőteljesebben működik, mint azon stratégiái, melyek az iskolával, a diákokkal és a tanárokkal kapcsolatos kérdés- és problémafelvetések érvényesülését segítik.

Az utolsó óra

Mi járhatott Capadis fejében?

Krisztián: De még mielőtt rátérnénk ezekre, maradjunk még egy kicsit a kezdő jelenetnél. Bennem ez korántsem egy horrorfilm hangulatát idézte fel, bár kétségkívül dermesztő hangulata van. Ez a jelenet remek példája a film töredezettségének, fragmentáltságának, bár lehet, hogy nem is ezek a legmegfelelőbb szavak arra, amire gondolok. Maga a fő cselekményszál ugyanis nem annyira töredezett, az azért összeáll. Arra gondolok inkább, hogy a fő szálon túl számos olyan apró részletet kínál, villant fel a film, melyek nem tartoznak szorosan a fő szálhoz, s amelyeket nem is bont ki a film. A fő szál ezek nélkül is remekül megáll a lábán, ám ha a néző veszi magának a fáradságot, s kicsit elidőzik ezeknél az apró – sokszor egészen hangsúlytalan – részleteknél, akkor akár további történetekre, történetkezdeményekre is bukkanhat, melyek áttételesen nagyon is kapcsolódnak a fő szálhoz, s tovább gazdagítják, bonyolítják azt. Ilyen pl. Hoffman homoszexualitása, mely – bár talán nem minden előzmény nélkül, de – csak a film vége felé „lepleződik le” egyértelműen; a film lényegében nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, jóllehet, a főszereplőt minden bizonnyal jelentős mértékben meghatározó tényezőről van szó. Nekem ez a megoldás egyébként nagyon tetszik, hiszen egy társadalmi filmnek elsősorban nem az a feladata, hogy főszereplője magánéletével foglalkozzon, röviden azonban mégis utal rá, s ezzel meghagyja a nézőnek a lehetőséget arra, hogy tetszése szerint gondolkodjon erről a kérdésről, s annak esetleges jelentőségéről a történetre nézve.

De térjünk vissza a kezdő jelenetre, mely számomra sokkal érdekesebb az előzőnél. Az öngyilkosságot elkövető Capadisról az első tíz perc után nem is esik több szó, még azt sem tudjuk meg, hogy történt-e valami változás az állapotában azután, hogy kómába került. Ez az első jelenet telis-tele van rejtélyes és titokzatos képekkel és mozzanatokkal: rögtön a kezdőkép: a vakító napfény, a vakító természet – ne feledjük, a természet pusztulása a legmeghatározóbb traumája a diákoknak –, a kiégett, deprimált tanár alakja, aki utolsó pillantásait hol a gyilkosan vakító napfénybe, hol a diákok izzadságtól gyöngyöző tarkójára veti. Már-már költői képek, szavak nélkül, meglehetősen erős, bizarr atmoszférával – pusztulás, halál és erotika keveredik bennük. Mit rejtegetnek ezek a képek? Miről árulkodnak Capadisszal, vagy éppen a diákokkal kapcsolatban? Milyen hatással volt Capadis a diákokra? S/Vagy milyennel a diákok őrá? Milyen volt a viszonyuk?

Az utolsó óra

Eszter: Érdekes, hogy a nyitókép kapcsán megemlítetted a pusztulás és a halál mellett az erotika megjelenését is; ez bennem mindaddig nem merült fel, míg meg nem néztem a film alapjául szolgáló azonos című, 2002-ben megjelent Christophe Dufossé-regény borítóját, amelyen egy félmeztelen lány testét látjuk hátulról. Jóllehet, a könyv borítójának a film vizsgálatában nincsen semmilyen jelentősége, az erotika megcsillantása azonban egy plusz dilemmát jelent; valóban felmerül tehát a kérdés: milyen volt az öngyilkosságot választó tanár és a diákok viszonya? E kérdés megválaszolása egyébként igencsak nehéz feladat, hiszen egyetlen képkockán kívül – amikor az egyik diák felel, Capadis pedig a hátsó padban nyomkodja a telefonját – semmilyen utalást nem kapunk arra vonatkozóan, miként viselkedett az osztállyal a tanár, és fordítva.

Krisztián: Igen, de hadd tegyem rögtön hozzá, hogy a fentiekben nem kizárólag a szexualitásra gondoltam, amikor azt a kérdést tettem fel, hogy milyen hatással voltak Capadis és a diákok egymásra, s hogy milyen volt a köztük lévő viszony, hanem a világról való gondolkodásukra, a világszemléletükre is. Vajon miként és mily mértékben befolyásolta Capadis a diákok világról való gondolkodását és világszemléletét, vagy akár a természetről való gondolkodásukat? Vagy éppen fordítva? A diákok hatottak Capadisra ez utóbbi tekintetében? Elgondolkodtató párhuzam közöttük az öngyilkossági kísérlet is, csak míg Capadisnak sikerült – pontosabban, nem értesülünk már róla, hogy mi történt vele végül –, addig a diákoknak nem.

Eszter: Nagyon jó, hogy felvetetted ezt a gondolatot, s ezeket a kérdéseket, mivel ezzel újfent rámutattál a film egyik legnagyobb erényére: Az utolsó óra számos dilemmát felsorakoztat nézője előtt, majd ráhagyja, hogy ő döntse el, miként gondolkozik, ítélkezik az adott kérdésben. Az első ilyen dilemma Capadis tette. Nem tudjuk, mi vezetett az öngyilkosságához, nem tudjuk, mi történik vele a későbbiekben; tulajdonképpen nem tudunk meg róla semmiféle olyan konkrétumot, ami közelebb vihet minket ahhoz, hogy – egyértelmű – válaszokat adhassunk az imént általad feltett kérdésekre. Ebben a nem tudásban, titokzatosságban azonban hatalmas erő rejlik, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Az utolsó óra az első perctől az utolsóig feszültségben tartja, leköti, és folyvást meglepi nézőjét.

Az utolsó óra

Egy generáció, amelyet megfosztottak a jövőjétől

Krisztián: Térjünk most rá a legfőbb kérdésre – vagy legalábbis az én olvasatomban a legfontosabb kérdésre –, hogy miként működik ez a film társadalmi drámaként, miért jó ez a film társadalmi drámaként? Először is számos fontos aktuális társadalmi kérdést és problémát vet fel; ezek legtöbbje az iskola szerepével, működésével vagy a tanár-diák viszonnyal kapcsolatos, de ezeken túlmenően olyan problémákat is ábrázol, hogy miként hatnak a globális folyamatok (pl. a környezetszennyezés) a fiatalokra. Másodszor: úgy veti fel e kérdéseket és problémákat, hogy nemcsak hogy nem ad, de még csak nem is sugall rájuk semmiféle választ vagy megoldást – ez utóbbit teljes mértékben a néző feladatának tekinti, tehát felnőttként kezeli a nézőjét. Mindössze egy gondolkodási keretet kínál a felvetett kérdésekhez és problémákhoz, s ami miatt ez a film különösen jó, hogy sikerül neki olyan gondolkodási keretet nyújtania, mely különböző – egymásnak ellentmondó – álláspontokat, érveket és ellenérveket tartalmaz egyszerre. S végül, a legtöbb kérdést sikerül egy-egy jelenetben meglehetősen direkt módon is exponálnia a néző számára.

Nézzük például a film talán legfontosabb kérdését, hogy miként látjuk ezeket a fiatalokat? Miként vélekedünk róluk? Őrültek, közveszélyesek, vagy teljesen hétköznapi kamaszok, akik csak a határaikat feszegetik, még ha kicsit különösek is? Kell-e aggódni értük, kell-e riasztani, mozgósítani az igazgatót, a kollégákat vagy az iskolát miattuk? S egyáltalán, miből kiindulva lehet gondolkodni róluk? Mi alapján lehet megítélni őket? A saját kamaszkorunk alapján? Vajon megítélhetők-e a saját kamaszkorunk alapján? S egyáltalán, mi jobb kamaszok voltunk-e? E kérdések egyike-másika naivnak vagy éppen eltúlzottnak tűnhet, de nem is én vetettem fel őket így megfogalmazva, hanem maga a film. A film, mely több mint másfél órán keresztül a legkülönbözőbb szituációkat kínálja, hogy e kérdésekről gondolkodjunk, a film felénél közvetlenül is a nézőnek szegezi ezeket. A parkolóbeli jelenetben Hoffman képviseli az egyik álláspontot, Victor, a haverja a másikat, s szinte szó szerint a fenti kérdések, érvek és ellenérvek hangzanak el. Válasz pedig nincs, pontosabban a nézőnek magának kell megtalálnia.

Az utolsó óra

Eszter: Bár számomra a filmben felmerülő problémák közül a leghangsúlyosabbak a környezet pusztulásához kapcsolódnak, bennem is felmerült az a kérdés, amely véleményed szerint a legfontosabb: vagyis, hogy milyennek látjuk a filmben feltűnő fiatalokat, pontosabban azt a hat kivételesen tehetséges, intelligens és a lehető legjobban teljesítő diákot, akik Hoffman szerint „nem normálisak”. A korábban már említett titokzatosság, rejtélyesség elsősorban e hat diákhoz kapcsolható, akiknek a viselkedése – ahogyan Hoffmannak, úgy nekünk, nézőknek is – gyanús, zavarba ejtő, sőt olykor félelmetes is. A cselekmény kezdetén Hoffman igyekszik jó tanár-diák viszonyt kialakítani velük, ám ők mintegy a felsőbbrendűségüket hangsúlyozva viselkednek vele – legalábbis így ítéljük meg, hiszen így ítéli meg Hoffman, mi pedig éppolyan kívülállók vagyunk az ő osztályukban, mint ő. Mikor az első órán Hoffman kitöltet velük egy – mondjuk úgy – bemutatkozó kérdőívet, megrökönyödve és megsértve olvassa, hogy a hat kivételes fiatal a „Milyen szakmát szeretnél választani?” kérdésre azt írja: pénztárosnő, szobalány, karbantartó, élelmiszeripari munkás, helyettesítő tanár. Abban a jelenetben mi is dacként értelmezzük ezeket a válaszokat, idővel azonban a film lehetőséget ad nekünk arra, hogy elgondolkozzunk azon: Vajon nem lennénk-e mi is dacosak e kamaszok helyében? Valamint azon is: Vajon mi mit tennénk a tanár helyében?

Krisztián: Pontosan, de nézzük akár azt a problémát, hogy hol húzódik az iskola hatásköre, illetékessége? Be kell-e avatkoznia, foglalkoznia kell-e azzal, ha egy diákját megverik az iskolán kívül? Különösen, ha a szülő nem foglalkozik vele? A kérdés megint egészen direkten merül fel az egyik jelenetben, melyben az igazgató és Françoise képviseli az egyik álláspontot, Hoffman pedig a másikat. Vagy egy másik, ezzel szorosan összefüggő kérdés: megfigyelheti-e egy tanár a diákját, nyomozhat-e egy tanár a diákja után? E kérdés – bár a film idáig nem terjeszti ki – különösen aktuális a világháló korában, amikor a Facebook adott esetben az ölünkbe is helyezheti a megfigyelés eszközeit. S itt nemcsak egy jogi kérdésről van szó, hanem többek között egy pszichológiairól is – melyet szintén felvet a film –, hogy miként hat vissza a köztük lévő viszonyra az a tény, hogy a tanár esetleg olyan – személyes – információkat tud meg a diákjáról, melyek alapvetően befolyásolják a hozzá való viszonyát. Hoffmannak pl. különböző paranoiás tüneteket okoznak a titokban szerzett információk: telefonhívásokkal, laptopja ellopásával vádolja magában a diákjait. S miután egyik órán nyilvánosan is hülyét csinál magából, s nyíltan is megvádolja Dimitrit, az egyik diákját, s mi nézőként kapásból azt mondanánk, hogy nem, egy tanár nem nyomozhat a diákjai után, nem figyelheti meg őket, a film már ravaszul hozza is a következő jelenetet, a medencéset, nem beszélve a film tetőpontjáról, amikor az öt kamasz elköti a buszt. Ha ugyanis Hoffman nem figyeli meg őket, és nem leskelődik utánuk folyamatosan, akkor vagy a medencés, vagy a buszos jelenet egészen biztosan tragédiával ér véget. És mégis: vajon eme események lehetséges tragikus kifutásai elégséges okot szolgáltatnak-e arra, hogy azt mondjuk, igen, egy tanárnak jogában áll leskelődni, megfigyelni vagy nyomozni?

Az utolsó óra

A tekintetek váltakozásában

Krisztián: Még nagyon sokáig sorolhatnánk a film által felvetett kérdéseket és problémákat, de térjünk ki inkább egy a film eljárását érintő kérdésre. Az általam említett jelenetekben mindig Hoffman és a film valamelyik egyéb szereplője képviseli az egymással ellentétes álláspontokat. Vajon nem áll-e Hoffman álláspontja közelebb a nézőhöz, tekintve, hogy ő a főszereplő? Vajon nem azonosul-e a néző jobban Hoffmannal, az ő álláspontjával és érveivel, s nem sérül-e ezáltal az ellentétes álláspontok és érvek kiegyensúlyozottsága, s nem sugallja-e a film mégiscsak jobban Hoffman álláspontját?

Eszter: Én nagyon sokáig Hoffman szubjektív nézőpontjából szemléltem a diákokat és az eseményeket. Mivel vele azonosultam, eleinte fenyegetésként tekintettem a fiatalokra, és gyanakvással figyeltem, hogyan viselkednek a tanárral és egymással. És talán éppen amiatt, hogy vele azonosultam, néztem egy idő után már horrorként, misztikus filmként Az utolsó órát. Hiszen ahogy Hoffman elkezd nyomozni a diákok után, s felfedezi sajátos, erőszakos rituáléikat, elkezd egyre jobban félni tőlük. Valóban azt gondolja, hogy a diákok az életére akarnak törni, a saját élettere – és a természet – pedig majdhogynem ellene is fordul: rémálmai vannak, valaki telefonon zaklatja, jó párszor elmegy a lakásában az áram, a csapból barna víz folyik, és sorra jelennek meg nála a csótányok. Ez utóbbi mellesleg egy újabb roppant izgalmas és elgondolkodtató részlet: Hoffman ugyanis Kafka műveiből írja a disszertációját, akinek Az átváltozás című írásában a főhős, Gregor egy emberméretű féreggé alakul át. És nem túlzás azt állítani, hogy Hoffman lényegében ugyanaz a kiüresedett életet élő kispolgári figura, mint Kafka szereplője. Úgy látjuk, hogy kizárólag a munkája érdekli, sőt, mintha nem is lenne magánélete… A tanárok által szervezett péntek esti buliban sem oldódik fel, vagy érzi jól magát, s még a legjobb (egyetlen?) haverjával is csak a munkáról és a diákjairól beszélget. A film egyik legerőteljesebb jelenetében Apolline szembesíti is Hoffmant azzal, milyen üres az élete, mikor a fejéhez vágja: „Szeretné, hogy történjen valami az életében? Miért? Hogy kitöltsön valamilyen űrt?”

Az utolsó óra

De visszatérve: Az utolsó óra számomra Hoffman személyes nézőpontja miatt vált igazán misztikussá, félelmetessé, ám egy ponton túl azt tapasztaltam, hogy „leváltam” róla. Méghozzá azon a ponton, mikor kiderült, hogy mi okozza a diákok nihilizmusát. Onnantól ugyanis már egy kicsit/inkább Hoffman karakterét kezdtem el nézni az ő szemükkel.

Krisztián: Hm, jó kérdés itt az azonosulás! Bár végig lehetne menni azokon a filmi eszközökön, melyek elősegítik a szereplővel való azonosulást, s azokon, melyek gátolják azt, az azonosulás nem csupán a filmi eszközöktől függ, hanem magától a nézőtől is – a legtöbb esetben a néző szereplő iránti szimpátiájától. Egy olyan film esetében pedig – mint pl. ez is –, mely egyszerre használ olyan eszközöket, melyek elősegítik, s olyanokat, melyek gátolják azt, nézőnként nagyon különböző, hogy hogyan alakul a folyamata. Nálam nem annyira működött a Hoffmannal való azonosulás, de ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a film stratégiája is az, hogy hol elősegítse, hol pedig akadályozza a vele való azonosulást, éppen azért, hogy a néző ne ragadjon bele egyetlen nézőpontba, az övébe. Ha ugyanis a vele való azonosulás révén beleragad a nézőpontjába, akkor a diákokat mindvégig az ő – elítélő – tekintetével látja, márpedig egy társadalmi film attól is jó, hogy folyamatosan arra kényszeríti a nézőt, hogy újra és újra változtasson a nézőpontján, hogy újra és újra más nézőpontból lássa a felvetett problémákat. Nekem ez itt nagyon működött, ezért is tartom jó filmnek Az utolsó órát.

Maga a film kezdetben egészen biztosan az azonosulást igyekszik elősegíteni: mind a történet folyása – Hoffman szemén keresztül ismerjük meg az iskolát –, mind pedig a filmi eszközök – pl. a szubjektív nézőpontok. Itt még minden bizonnyal nálam is működött. Aztán a diákokkal való első találkozás során azok arroganciája is hozzájárulhat ahhoz, hogy Hoffmannal azonosuljon a néző. Ugyanakkor rögtön ebben a jelenetben Hoffman részéről is van egy arrogáns kérdés, amikor megkérdezi, hogy ismeri-e bárki is Kafkát, ráadásul aztán hatalmasat koppan is, mert mindenki ismeri – számomra ez a mozzanat már elég volt ahhoz, hogy valamelyest eltávolodjam Hoffmantól. A továbbiakban számos olyan szituáció volt még, melyben másként lépett fel, mint ahogy én tettem volna, illetve a többi szereplő és a film részéről is voltak folyamatosan olyan gesztusok, melyek kritikusan láttatták Hoffmant – ezek mind ahhoz járultak hozzá, hogy ne azonosuljak vele, még azokban a pillanatokban sem, amikor az ő szubjektív nézőpontja kerül előtérbe, pl. a leskelődések, megfigyelések során. Ez egyébként nagyon érdekes, ezekben a jelenetekben technikailag az ő szemével és tekintetén keresztül látom a diákokat, de közben magával a figurával nem azonosulok.

Az utolsó óra

Eszter: Mindezek hatására, amiket most leírtál, két olyan jelenet is eszembe jutott, amelyben bár nem azonosultam velük, s nem is az ő nézőpontjukat vettem magamra, mégis elkezdtem érteni a diákokat és a viselkedésüket. Az egyik, mikor az egyikük, Apolline rászól Hoffmanra, hogy szedje fel az elpöckölt csikket, mert két év, mire lebomlik. A másik pedig, mikor közli a tanárral: ideje lenne belátni, hogy a jövő – éppen az ő generációjának nemtörődömsége miatt – elveszett. E két jelenet igazán emlékezetes maradt számomra, ahogyan azok a DVD-felvételek is, amelyeken a diákok az emberiség környezet, sőt önmaga elleni bűntetteit örökítik meg. Azt ugyanakkor furcsának találtam, hogy a mai 14-15 évesek DVD-re rögzítik mindazt, amit kiáltványként kívánnak maguk után hátrahagyni.

Ez a momentum nagyon meglepett engem a filmben, hiszen én elképzelhetetlennek tartom, hogy egy mai fiatal DVD-lemezre másolja a videóit, pláne egy olyan fiatal, aki számára mindenek felett áll a környezet megóvása, így biztosan nem nyúlna az egyszerhasználatos, újrahasznosíthatatlan, biológiailag nem lebomló hordozó után. Azonban találtam magyarázatot, méghozzá azt, hogy a film alapjául szolgáló 2002-es regény cselekménye 1995-ben játszódik, amikor is teljesen természetes volt a DVD-lemezek használata. Meglehet, a film készítői átsiklottak e részlet felett, vagy – és talán ez a valószínűbb – nem találtak látványosabb eszközt, nekem mégis szemet szúrt ez, főleg úgy, hogy az adaptáció során számos lényeges dolgot megváltoztattak az alkotók: a regénybéli fiatalokat például még a kilencvenes évek jellegzetes problémái – az AIDS-krízis és Csernobil – aggasztják. Ettől eltekintve a DVD-ken látható felvételeket igencsak hatásosnak éreztem – részben talán azért, mert a néző felé tett direkt kiszólásként is tökéletesen működnek.

Az utolsó óra

De mi van a környezettel?

Eszter: Ahogy néztem Az utolsó óra ezen – film a filmben – jeleneteit és a diákokat, akiknek valami sokkal nagyobb és fontosabb dolog köti le az energiájukat, mint a tanulmányi előmenetel vagy az órák utáni kikapcsolódás, úgy éreztem, mindez a valóság is lehetne. Vagy inkább: hogy mindez a valóság. Hiszen jelen pillanatban olyan időket élünk, mikor tizenéves fiatalok határozottan kiállnak a környezetvédelem, illetve a hulladéktermelés visszaszorítása mellett, és hívják fel a nemtörődöm világvezetők figyelmét arra: klímaválság van, s ha nem teszünk semmit, a világunk valóban elpusztul. Egy nagyon fontos különbség azonban kirajzolódik a film és a valóság között. A filmben szereplő diákok tulajdonképpen belesüllyednek a fájdalomba, a szenvedésbe, és ahelyett, hogy tenni akarnának valamit a pusztulás megakadályozásának érdekében, egyszerűen csak elfogadják azt, s a társadalom kollektív öngyilkossága elől a saját maguk által választott halálba rohannak. Ezzel szemben a valóság egészen más képet mutat! Idén az ENSZ klímacsúcsán egy 16 éves svéd aktivista, Greta Thunberg osztotta ki a döntéshozókat, hozzá hasonló korú fiatalok vettek részt tömegével Budapesten és világszerte a szeptember 27-ei globális klímasztrájkon, s a Z generáció képviselőit láthatjuk a leggyakrabban a csomagolásmentes vásárlással, illetve azzal kapcsolatban nyilatkozni, hogyan lehet több, mint fél év alatt összesen egy befőttes üvegnyi hulladékot termelni az otthonunkban.

Krisztián: Most, ahogy így beszélgetünk, s ezeket mondod, illetve, ahogy eszembe jut az a beszélgetésünk eleji kijelentésem, hogy ez a film nem vet fel olyan kérdéseket, melyek a környezetszennyezéssel kapcsolatosak, azon morfondírozom, hogy nem problematikus-e ez? Nem problematikus-e az, hogy ez a film megáll ott, hogy pusztán azt a kérdést teszi fel, hogy miként vélekedjünk a környezetszennyezés és -pusztítás tényébe, tudatába beleőrülő kamaszról, miként viszonyuljunk hozzá, kicsit sarkosabban fogalmazva: miként „kezeljük”? Nem a környezetet, nem a környezetszennyezést, hanem a kamaszt. Az a kérdés viszont, hogy miként gondolkodjunk és vélekedjünk magáról a környezetszennyezésről, a környezet pusztulásáról, mely tulajdonképpen a 14-15 éves diákok nagyon is létező és valóságos problémája, hogy miként diszkurziváljuk magát a problémát, hovatovább mit tehetünk ellene, már nem kerül elő a filmben!

Az utolsó óra

Bár a kérdést én provokáltam ki, s szándékosan fogalmaztam provokatívan, hadd pontosítsam magam, mert a fenti megfogalmazásom azért csúsztat: egyrészt a film nem „kezelendő” matériaként tekint a diákokra (még Hoffman sem), másrészt – bár valóban nem veti fel azokat a problémákat, melyeket én itt megfogalmaztam – nem áll meg pusztán azon kérdéseknél, hogy miként gondolkodjunk e fiatalokról, s miként viszonyuljunk hozzájuk. Egyrészt, ahogy te is említetted korábban, a film során – még ha nem is átgondolandó kérdések formájában, de – nagyon is határozottan tematizálódik a környezet pusztulása, sőt, érzelmileg is elmélyíti ezt a rendező, másrészt nézzük meg a film „második végét”. Második végének nevezem az utolsó jelenetet, a tóparti jelenetet, mert a film tulajdonképpen ott véget is érhetne, ahol Hoffman átöleli Steve-et, a kollégáját: a diákok öngyilkossági kísérletét sikerült megakadályozni, a szerelem is rátalált végül Hoffmanra, felcsendül a zene, happy end – ennél többet egy klasszikus hollywoodi film sem kínálhatna.

Itt azonban van még egy jelenet, a tóparti. Számomra ez is happy end-ként indul: a hat diák mintha felhagyna korábbi önemésztő szabadidős tevékenységeivel, s képessé válna arra, ami korábban elképzelhetetlen lett volna számára, hogy gondtalanul(!) elheverjen a természet(!) lágy ölén – tegyük rögtön hozzá: ehhez azért nem kis erőfeszítések kellenek e diákok esetében –, amikor a közelben felrobban egy erőmű. A film utolsó képei ezzel óhatatlanul is azt sugallják, hogy attól, hogy e kamaszok most megmenekültek, a természet pusztulása, sőt, mi több, pusztítása továbbra is folyik, s hogy az igazi problémát ez jelenti. Marnier tehát ezzel a gondolattal engedi útjára a nézőt, de ez már egy következő film…

Az utolsó óra

S hogy milyen lesz ez a film? Az a kérdés, hogy sikerül-e ezeknek a fiataloknak felhagyni a probléma oly módon való kezelésével, ahogy eddig tették: elmerülni a pusztulás fájdalmában és az önsajnálatban. Ha nem, és még Hoffmant is megfertőzik – ez már meg is történt, Hoffman az utolsó jelenetben Apolline kezét szorongatja –, akkor képzeletben újraindíthatjuk ezt a filmet annyi különbséggel, hogy abban Capadis helyett Hoffman fogja odatolni a széket az ablakhoz az első jelenetben. Ha azonban sikerül nekik felhagyniuk eddigi stratégiájukkal – és nekünk nézőknek is –, akkor jöhet az a film, melyben immár felmerülnek az általam felvetett kérdések is.

Fejtsük meg együtt! cikksorozatunk célja nemcsak az, hogy jót beszélgessünk tartalmas filmekről, hanem az is, hogy segítséget nyújtsunk nektek az értelmezésben. Mert vannak filmek, amelyeket nem lehet egyszerűen csak megnézni és máris érteni. Vannak filmek, amelyeket meg kell fejteni – ez pedig sokszor nem egyszerű feladat. Ugyanakkor hálás, mert ezek a filmek hozzánk tesznek valamit. Tartsatok hát velünk, fejtsük meg együtt az arra hivatott műveket!

A sorozat előző cikkei:

Fejtsük meg együtt! – Thelma

Fejtsük meg együtt! – Gyújtogatók

Fejtsük meg együtt! – Womb – Méh

Fejtsük meg együtt! – A vendégek

Fejtsük meg együtt! – Egy szent szarvas meggyilkolása

Fejtsük meg együtt! – A négyzet

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek