Látni kell

Hol kezdődik a képzelet? – A házban (2012)

Miután figyelmetekbe ajánlottam a Tavaly Marienbadban (L’année dernière à Marienbad, 1961) című filmet, természetesen én is újranéztem, majd elkezdtem gondolkozni azon, vajon találok-e hozzá foghatót a kétezres években. És – bár azért nem lehet egymás mellé tenni a kettőt – találtam! Méghozzá a francia író-rendező, François Ozon A házban (Dans la maison, 2012) című filmjét, amely – akárcsak Alain Resnais műve – a képzelet labirintus-szerű világába kalauzol minket, eközben pedig számos kérdést vet fel. Többek között a műalkotásról és annak befogadásáról, mások megfigyeléséről, valamint az irodalom (és az írás) természetéről.

François Ozon legutóbbi, Dupla szerető (L’amant double, 2017) című alkotása nem aratott osztatlan sikert, ám korábbi munkáival már bizonyította, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva. Erről tanúskodik a Menedék (Le refuge, 2009), a Fiatal és gyönyörű (Jeune et jolie, 2013), illetve Az új barátnő (Une nouvelle amie, 2015) is, ám mielőtt belevetnénk magunkat A házban cselekményébe, nem ezeket, hanem az Uszodát (Swimming Pool, 2003) kell megnéznünk – mivel abban is az irodalom és a valóság viszonya áll a középpontban. Bár kilenc év telt el a két film, az Uszoda és A házban között, nekem olyan érzésem volt, mintha Ozon ott folytatta volna, ahol 2003-ban abbahagyta… És hogy őszinte legyek, ennél jobb nem is történhetett volna!

A házban

Fotó: letterboxd.com

A házban egyik főhőse Germain, az irodalomtanár, akinek tele van a hócipője a diákjaival. A házi dolgozatok egyenesen kikészítik, ami érthető: semmiféle kifinomultsággal vagy érdeklődéssel nem találkozik bennük, csak unott fiatalok semmitmondó mondataival. Olyanokkal, mint hogy „a hétvégén pizzát ettem, ennyi”. És akkor a kezébe veszi egy bizonyos Claude Garcia Mit csináltam a hétvégén? című fogalmazását, amely letaglózza. Claude ugyanis az osztálytársa, Rapha Artole „normális”, középosztálybeli családjának életéről ír, pontosabban arról, ahogyan ő látja őket. A fogalmazást pedig így zárja: „Folyt. köv.”, felkeltve ezzel a tanár érdeklődését. Germain megbabonázva olvassa a fiú további írásait és arra biztatja, hogy folytassa a család megfigyelését és írjon róluk. Sőt még a cselekmény alakításában is lelkesen részt vesz, de csak azért, mert fogalma sincs arról, hogy amit olvas, nem csupán fikció. Claude cseppet sem erkölcsös gondolatai alakítani kezdik a család és tanára hétköznapjait is, az események pedig idővel teljesen kontrollálhatatlanná válnak.

A házban

Fotó: imdb.com

A cselekmény ismertetése után illik elmondani, hogy Ozon a spanyol drámaíró, Juan Mayorga Fiú az utolsó sorban (The Boy in the Last Row) című színművét adaptálta filmre – egyébként igen szabadon –, amely mű nagyon erős hatást gyakorol a nézőre. A fikciós valóság és a Claude által papírra vetett történet határai egy ponton túl teljesen elmosódnak, a néző pedig épp úgy kering a képzelet és a valóság útvesztőjében, ahogyan a Tavaly Marienbadban esetén. Úgy vélem, Ozon e filmjével tiszteleg a francia filmtörténet nagy klasszikusa előtt, és kissé ráirányítja a figyelmünket a francia film mérföldköveire: például a francia új regény és a modern film összefonódására, valamint arra a töltőtollkamera elméletre, amely szerint a rendező úgy ír a kamerával, mint az író a töltőtollal; tehát szerzőként alkot. Szóval bizonyára tudatos döntés, hogy Ozon egy képzeletbeli térbe helyezi A házban cselekményét – ahogyan azt a Tavaly Marienbadban alkotói, Alain Robbe-Grillet forgatókönyvíró és Alain Resnais rendező is tették. És ettől lesz ez a film olyan nagyon kivételes! Továbbá a nagyszerűen kitalált karakterektől, valamint Fabrice Luchini (Germain) és Ernst Umhauer (Claude) jelenlététől.

A házban

Fotó: imdb.com

Mivel thrillerről van szó, természetesen feszültséggel teli, mi több fojtogató történet, ami jót is tesz neki; folyamatosan arra ösztönöz minket, hogy mindent megkérdőjelezzünk. Meg arra, hogy ne érezzük túl komfortosan magunkat. És persze, arra is, hogy kapcsolatot keressünk az irodalom és a valóság között, s elgondolkozzunk azon: vajon, ha Claude belépne a házunkba, milyen történetet írna rólunk?

Látni kell, mert izgalmas kaland a képzelet világában, amely nemcsak a Tavaly Marienbadbant, hanem záró képével Hitchcock Hátsó ablak (Rear Window, 1954) című filmjét is felidézi. És mert utána egészen máshogy fogunk betekinteni egy-egy ablakon…

Kapcsolódó cikkem:

Tavaly Marienbadban (1961) és a balpartiak

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek