Látni kell

Az alkohol ereje – Még egy kört mindenkinek (2020)

„Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt” – tartja a mondás. És van benne igazság, bőven. Nem véletlenül nevezik sokan szernek, drognak, vagy egyenesen méregnek; képes teljesen szétrombolni emberi testet, családot, életet… Ugyanakkor arról is szól a fáma – s talán mindnyájan tapasztaltuk is már –, hogy az alkohol feloldja a gátlásokat és a feszültséget, lekicsinyíti az egyébként nagynak tűnő problémákat, megnyitja az elmét, egyszóval oldottabbá, nyitottabbá, nem utolsó sorban kreatívabbá teszi az embert. Felmerül tehát a kérdés: Az alkohol segíthet jobbá tenni az életünket? Vagy elkerülhetetlenül átveszi felettünk az uralmat, és végül ott állunk majd kifosztva, nincstelenül? Ez a dilemma kerül a fókuszba Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek (Druk, 2020) című filmjében, amely mintha csak egy kiivott poharat nagyítóként használva mutatna rá: ne felejtsük el igazán élni az életet!

Thomas Vinterberg és Lars von Trier 1995-ben útjára indították a Dogma-mozgalmat, Dogma 95 című kiáltványukban pedig megfogalmazták radikális esztétikai elképzelésüket, mely szerint a filmalkotás – minden tekintetben – legyen valósághű. A manifesztumot azonnal gyakorlati példák követték: Vinterberg például elkészítette a Születésnap (Festen, 1998) című filmet, amelyben a kamera rögtönzött, állandóan imbolygó mozgással kíséri a színészek improvizatív játékát, szinte voyeurként megfigyelve egy korántsem kellemes családi összejövetel eseményeit. Trier a pszichodrámához hasonlította a dogmamódszert, melynek alkalmazása esetén a kamera nem megmutatja az egyes történéseket, hanem részévé válik a cselekménynek, s leplezetlenül, hitelesen jeleníti meg az esendő embert.

Még egy kört mindenkinek

Fotó: themoviedb.org

Némiképp ez a törekvés köszön vissza Vinterberg legújabb filmjében, amely ugyan nem kelti a megtervezetlenség, megrendezetlenség látszatát, ám képi világát és hitelességét tekintve kétségtelenül megidézi a Dogma-filmeket.

Adott négy középkorú munkatárs és jóbarát: Martin, Tommy, Peter és Nikolaj, akik a munkanap végeztével egy étteremben gyűlnek össze, hogy megünnepeljék Nikolaj negyvenedik születésnapját. A finom ételek mellé kitűnő vodka és bor kerül az asztalra, Martin azonban csak vizet iszik; autóval jött és még munka is vár rá otthon. Aztán szó szót követ, mígnem végül a megfásult és a diákjai szülei által megfeddett, közönyösnek mondott történelemtanár fenékig kiissza a borospoharat, s felenged kicsit. Ekkor bukkan elő az ismeretlenség homályából egy norvég filozófus és pszichiáter, Finn Skårderud neve és különös elmélete, amely szerint az ember 0,05 százalékkal alacsonyabb véralkoholszinttel születik, mint amennyire szüksége lenne a kiegyensúlyozott élethez. „Mennyi az a 0,05 százalék?” – kérdezi Tommy, Nikolaj pedig rávágja: „egy-két pohár bor, és aztán azon a szinten kell tartani”, hiszen „jobban el tudsz lazulni, készségesebb vagy, muzikális és nyitott, általánosságban sokkal bátrabb”.

Még egy kört mindenkinek

Fotó: themoviedb.org

Skårderud állítása befészkeli magát Martin fejébe, aki úgy érzi – s akin jól látjuk mi magunk is –, hosszú ideje nem volt már laza, készséges és nyitott, s ezen talán tényleg segíthetne az alkohol, ezért hát megiszik egy kis vodkát tanítás előtt, amely már-már csodát tesz vele. Végre izgalmas órát tart, a diákok élvezettel hallgatják, ő pedig fürdik a figyelmükben, s mindezt hatalmas lelkesedéssel meséli el Nikolajnak, akinél később összegyűlik a négyes csapat, és elhatározzák: gyakorlatban fogják tesztelni Skårderud elméletét, tehát folyamatosan tartják majd a 0,05 százalékot. A kísérlet kezdetben igazán jól alakul: Martin mind az iskolában, mind otthon újjászületik, vagy inkább visszatalál ahhoz a régi önmagához, aki a tantestület sztárja volt és önfeledten táncolt; Tommy ismét örömét leli a kicsik edzésében és kapaszkodót nyújt egy hozzá hasonlóan végtelenül magányos kisfiúnak; Peter képes inspirálni és szívből éneklésre ösztönözni a kórust; Nikolaj ösztönösebben és lelkesebben magyarázza a filozófiát. Ám hamar eljön a pillanat, amikor a felszabadultság mind a négyükkel kimondatja: „kapcsoljunk nagyobb sebességre”. És ez az a pont, amikor kicsúszik a kezükből az irányítás, s egy pillanat alatt lángra lobban körülöttük a világ – valahogy úgy, ahogy az abszintba mártott kockacukor.

Vinterberg az összes eddigi munkájával azt bizonyította, hogy nem fél felnyitni a társadalom és az ember burkát, s felfedni, mi mindent találhatunk, ha a felszín alá pillantunk. És – talán nem olyan könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően, mint a Születésnap vagy A vadászat (Jagten, 2012) esetén, de – ezt bizonyítja most is. Bátran megy a 0,05 százalék fölé – sőt, még feljebb! –, s egyúttal alászáll az egyén és a társadalom poklába, hogy rámutasson: esendők vagyunk, hibázunk, kudarcot vallunk, de sosem késő felismerni, hogy elbuktunk. Hiszen még az utolsó pohár után is mondhatjuk: Na, akkor még egy kört mindenkinek!

E ponton muszáj megjegyeznem: igazán találó a magyar cím, amely az eredetivel (Druk – szabad fordításban: mértéktelen ivászat) ellentétben majdhogynem egyértelműen utal Kierkegaard a filmet jócskán átható filozófiájára, valamint arra a – filmet szintén erősen átitató – gondolatra is, hogy ha szükségképpen le is romboltunk magunk körül mindent, képesek lehetünk újjáépíteni, újrakezdeni.

Még egy kört mindenkinek

Fotó: themoviedb.org

S ha már a találó kifejezésnél tartok… Mads Mikkelsen a lehető legtökéletesebb választás volt Martin szerepére! Én személy szerint élete eddigi legösszetettebb szerepét és legerősebb, legszuggesztívebb játékát láttam, szemének tükréből a karakterének lelke mellett pedig kicsit mintha a sajátom is nézett volna rám. Hasonlóan dicsérni tudom csak Thomas Bo Larsen, Lars Ranthe és Magnus Millang alakítását, továbbá Sturla Brandth Grøvlen operatőri munkáját, akinek kezében a kamera már-már ténylegesen résztvevővé vált és felfedte azt a benső sötétséget, amit a valóságban sokszor elleplez a nappali fény…

Látni kell, mert rendkívüli empátiával és lényeglátással készített film, amely hitelesen, egyenesen és őszintén – és nem didaktikusan – beszél az alkohol erejéről. S amely végső soron az életet ünnepli, kimerevítve a fesztelen pillanatot, ami után bármi megtörténhet… És mert a fantasztikus táncos múlttal rendelkező Mads Mikkelsen végre táncol – nem is akárhogy!

Kapcsolódó cikkeim:

A vadászat (Jagten, 2012) – kritika

Kötelező filmek – Születésnap (Festen, 1998)

Előző írás Következő írás

HASONLÓ CIKKEK

Szólj hozzá elsőként

Hozzászólás