Pszichedelikus film, drog helyett – Eksztázis (2018)

A minap az egyik barátom azt a sokat mondó üzenetet írta nekem, miután megnézte az Eksztázist (Climax, 2018), hogy „ez rettenetes volt”. Őszintén szólva nem lepődtem meg a reakcióján, hiszen ha napjaink nagybetűs botrányfilmesét kellene megneveznem, akinek minden egyes alkotása megosztja és kiborítja a közönséget, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Gaspar Noé. Nem is szoktam túl bátran ajánlgatni a filmjeit, pedig – bevallom – kivétel nélkül, mindegyikért odavagyok. Méghozzá azért, mert a francia rendező igen egyedi módon, a néző érzékeire és érzelmeire hatva mesél a szerelemről, a szexualitásról, az erőszakról és nem utolsó sorban a kábítószerek hatásáról. Ez utóbbi, a drog kerül a fókuszba az Eksztázisban, a 95 perces mese pedig olyannyira hatásos, hogy sokszor azt érezzük: nem bírjuk végignézni.

Egy mindenki ellen (Seul contre tous, 1998), Visszafordíthatatlan (Irréversible, 2002), Enter the Void (2009), Szerelem (Love, 2015) – e címek olyan filmeket takarnak, melyekre iszonyú nehéz megfelelő címkéket ragasztani. Botrányfilmek, tabudöntögető alkotások – lehetne mondani rájuk, de azt hiszem, ez a két szó nem elég. Gaspar Noé ugyanis sorra olyan műveket tesz le az asztalra, amelyek nemcsak elgondolkodtatják, de kőkeményen próbára is teszik a befogadót. Filmjeinek vetítéseit általában nem egy, nem két néző hagyja el, azok között pedig, akik végig kibírják, találni olyat, aki állva tapsol, meg olyat is, aki a mellette ülőhöz fordulva azt kérdezi: „Most komolyan, mi értelme volt ennek?” Ezen a ponton gyorsan megjegyzem, hogy Noé legújabb műve, az Eksztázis tökéletesen illeszkedik az (igazán nehezen emészthető) életműbe. De hozzáteszem: mind ez idáig ez a „legkönnyebb” filmje.

A valós alapokon nyugvó – egy 1996-os eseményt feldolgozó – történet nem kimondottan bonyolult. Adott egy 23 fős tánctársulat, melynek tagjai egy erdő közepén lévő, bezárt iskolaépületben gyűlnek össze, természetesen táncolni. A próba után jól megérdemelt buli következik, ám a szórakozás hamar rémálomba fordul, mivel valaki LSD-t tett a szangriába. Az önuralom elszáll, az irányítást mindenki felett átveszi a drog, és míg egyesek a paradicsomot, mások a poklot járják meg.

Igen, most lehet mondani, hogy ehhez aztán nem kellett vaskos forgatókönyv… Nos, nem is volt, mindössze csak egy rövid vázlat, és a forgatást is lerendezték tizenöt nap alatt. Az improvizáció, a spontaneitás erősen érezhető a filmen, de ez nem azt jelenti, hogy rossz, hanem azt, hogy kiszámíthatatlan. Tényleg lehetetlen megítélni, mi vár minket a következő jelenetben, s ez némiképp kellemetlen hatást kelt, hiszen hiába „könnyű” ez a film a többi Noé-műhöz képest, valójában még így is rettentően kegyetlen. A szereplők által átélt trip egyik pillanatról a másikra ráborul az egész filmre, melyet a néző nem kívülállóként, hanem résztvevőként néz, de pontosabb úgy fogalmazni, él végig.

Az Eksztázison ülve az én fejemben is megfordult párszor, hogy „na jó, nem bírom”, de képtelen lettem volna kisétálni róla. Többek között azért, mert egyetlen tagom se mozdult, és az agyamba fészkelt a gondolat: Noé az én ásványvizembe is belerakta ezt a cuccot. És most nem túloztam! Az Eksztázis pszichedelikus, audiovizuális élmény, és bizony teljesen beszippantja az embert. Azt nem állítom, hogy olyan, mintha elnyalnánk egy LSD bélyeget, mert sose próbáltam, de igazából meggyőződésem, hogy olyan… A zenétől, vagyis a szüntelenül dübögő technótól már-már transzba lehet esni, Benoît Debie sokszor neonfényben villódzó képei pedig émelyítők – főként, mikor egy jeleneten belül többször is 360 fokos fordulatot tesz a kamera. Az Eksztázis tehát igencsak megdolgozza a nézőt, és nem feltétlenül kellemesebb élmény, mint egy hasba rúgás. Mindezek után nagy bátorság kijelenteni, de én bátran kijelentem: azért csak nézzétek meg, mert érdemes!

Noé ebben a filmben a Visszafordíthatatlant idézi meg: a történet a végével kezdődik, a lezárást a vége főcím követi, majd egy csodálatosan látványos táncfilm után megjelenik a főcím, mintegy választóvonalként, amelyet átszakít a játékidő második felében elszabaduló pokol, amely idővel a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt a feje tetejére állít mindent. De nem csak a szerkesztésmód különleges! Elismerem, az Eksztázis nem túlgondolt film, de a célját nagyon is eléri: hatást gyakorol nézőre. Pontosabban torkon ragadja, a nyelve alá tesz egy LSD bélyeget, aztán a képébe ordítja: legbelül benned is ott van ez a pokol.

Látni kell, mert érzéki élmény, amely képes átéreztetni velünk valamit, amit a valóságban meglehet, sosem fogunk megtapasztalni.

Az Eksztázis április 11-étől látható a mozikban a Vertigo Média forgalmazásában.

Kapcsolódó cikkem:

Kötelező filmek – Szerelem (Love, 2015)