Szeretnivaló szörnyeteg – A Grincs (2018)

Amikor beültem a moziba, megbeszéltem a szívem mélyén élő gyermekkel, hogy „mi bizony nem fogjuk szeretni ezt az animációs filmet; kritikus szemmel nézzük és keressük a hibákat”. Aztán valahol a tizenötödik perc környékén – akárcsak a többi, teremben ülő gyerek – menthetetlenül beleszerettem. Tulajdonképpen nem is nagyon történhetett volna másként… Ez A Grincs (The Grinch, 2018) ugyanis rettentően szeretnivaló. Pontosabban: cseppet sem rettentő, csakis szeretnivaló.

Theodor Seuss Geisel, ismertebb nevén Dr. Seuss német származású amerikai író, karikaturista tollából született meg 1957-ben a How the Grinch Stole Christmas! című történet. Ez egy képeskönyv, amely elsősorban a gyermekek korosztályát célozza meg, ám aki már forgatott Dr. Seuss-könyvet, az tisztában van vele, hogy a szerző sajátos (és némiképp félelmetes) stílusa nemcsak a kicsiket, de a nagyokat is pillanatok alatt elvarázsolja. A Grincs története 2000-ben Hogyan ​lopta el a Görcs a karácsonyt címmel jelent meg hazánkban, Tandori Dezső fordításában. Éppen abban az évben, amikor Hollywoodban elkészült belőle az élőszereplős film Jim Carrey főszereplésével. A Grincs (How the Grinch Stole Christmas, 2000) rendezője, Ron Howard jelentősen kiegészítette a Dr. Seuss által megálmodott történetet, a jelmezek és a maszkok tekintetében nem ismert határt, továbbá a Universal Pictures egyik legnagyobb díszletében forgatott, a fogadtatás azonban nem olyan volt, amilyenre mindezek fényében számíthatott. A nézettségre ugyan nem lehetett panasz, a kritikusok nagy része viszont utálta a filmet. Na, ez az, ami nem mondható el Dr. Seuss egyedi meséjének 1966-os rajfilmfeldolgozásáról. Chuck Jones 26 perces kisfilmje valóban lenyűgöző – nem csoda, hogy azonnal klasszikussá vált!

De ha már ennyit beszéltem a könyvről és a belőle készült filmekről, nézzük csak, ki az a Grincs és miért akarja ellopni a karácsonyt. Ha igazán érzékletesen akarok fogalmazni, akkor nem elég azt mondanom, hogy a Grincs egy zsémbes, utálatos zöld szőrgombóc, aki a pokolba kívánja a karácsonyt. Helyesebb inkább így: a Grincs igazi rohadék, aki ott árt, ahol tud és nemcsak a karácsonyt gyűlöli, hanem mindent és mindenkit, amit és akit valaha hátán hordott a föld. Kifalva mellett, a Kobakhegyen él önkéntes száműzetésben, csakhogy innen is látja a Kik fényes ünneplését, ami az őrületbe kergeti. Ezért hát úgy dönt, ellopja a karácsonyt. Véghez is viszi gonosz tervét, de mikor meglátja, hogy a Kik díszek és ajándékok nélkül is boldogan ünnepelnek, leesik az álla…

Ezt a történetet vette elő idén az Illumination Entertainment – az ő kezeik közül került ki a Gru (Despicable Me, 2010), A kis kedvencek titkos élete (The Secret Life of Pets, 2016), a Minyonok (Minions, 2015) és a szintén Dr. Seuss-adaptáció Lorax (The Lorax, 2012). Ezen animációs filmek ismeretében sejthető volt, hogy a 2018-as A Grincs sokkalta lágyabb, mondhatni minden tekintetben „puhább” lesz, mint a ’66-os rajzfilm. Ennek a 21. századi zöld szörnyetegnek nem baljós a vigyora, a szőrzete – és a szíve is – vajpuha, nem meglepő tehát, hogy Kifalva lakói nem rettegik a nevét, sőt egyik szomszédja annyira odavan érte, hogy a Grincsnek el kell bújnia előle, nehogy megölelgesse. De persze, az eredeti történet még az Illumination cukisággal tömött kezei között sem fordult ki önmagából. A Grincs utálja a karácsonyt, ezért annyi élelmet vesz magához, amennyivel kihúzza az ünnep végéig. Ámde valami hiba – nagy zabálás – csúszik a rendszerbe: nyakán a Mikulás érkezésének időpontja, és minden elfogyott. Hűséges kutyájával az oldalán elindul Kifalva felé, hogy bevásároljon. Ezt szerencsésen túléli, hazafelé viszont megtudja a lesújtó hírt, miszerint a polgármester idén háromszor nagyobb karácsonyt hirdet. Ezt már nem! – gondolja, és elhatározza, hogy Mikulásnak öltözve ellopja tőlük a karácsonyt. Gonosz küldetése során megismerkedik egy kislánnyal, Cindy Lou Kivel, aki nem mindennapi ajándékot kér a Mikulástól: azt szeretné, ha egyedülálló, folyton dolgozó édesanyja segítséget kapna. A Grincs elképed a kérés hallatán, majd mikor meglátja, hogy a Kik díszes fa és a holmik nélkül is ünnepelnek, összetöpörödött szíve megnő, két méretet.

Pete Candeland és Yarrow Cheney rendezésében a Grincs meglepően tragikus háttértörténetet kap, vagyis inkább szomorú, mintsem gonosz. Ez valamelyest elveszi az eredeti sztori erejét és különlegességét, ugyanakkor sokkal hihetőbbé teszi a zöld szörnyeteg személyiségfejlődését. Az empátia és a szeretet kezdettől ott van benne, akárcsak a velejéig gonosz Gruban, az animációs stúdió imádnivaló gonosztevőjében. Könnyedén párhuzamot húzhatunk a Grincs és Gru között, de e szíve mélyén kedves karácsonylopó kapcsán ugyanolyan joggal felemlegethetjük Charles Dickens Karácsonyi ének című regényének utálkozó hősét, Ebenezer Scrooge-ot is.

A készítők egyébként több utalással is tisztelegnek az 1966-os és a 2000-es A Grincs előtt, emellett pedig arra is figyelmet fordítottak, hogy a meséjük igazán 21. századi legyen. A polgármester itt nő, Kifalva lakói között több rasszt is megfigyelhetünk, és ami a legfontosabb: Cindy Lou Ki anyukája egyedülálló nő, aki éjszaka is dolgozik, a kislány pedig segítséget, boldogságot kér neki, nem magának új apukát. De ha már szóba hoztam a készítőket, el kell mondanom, hogy az animáció varázslatos. Mintha megelevenedne egy mézeskalács birodalom! És nemcsak a környezet tökéletesen eltalált, hanem a karakterek is. Cindy Lou Ki szinte lelép a vászonról, a kutya, Max meg átlépett ide A kis kedvencek titkos életéből. A Grincs pedig… Nos, csak nézzetek rá! Nagy Ervin hangjánál nem is lehetett volna jobbat választani neki – gondolom, Benedict Cumberbatch is brillírozik. Viszont, ha hang, akkor elárulom: a rímelés valami fantasztikus! (Majd meglátjátok/halljátok.)

Jó-jó, ez nem az igazi Grincs. Nem gonosz, nem rohadék, sőt olyan, mint egy Ki, aki mások boldogságát látva zöldül az irigységtől. Cseppet sem rettentő, csakis szeretnivaló. És a gyerekek – illetve a felnőttekben megbújó gyerekek – imádni is fogják. Ez a mese elsősorban nekik szól, és ők nevetni fognak rajta, szórakozni, meghatódni. S ha ez így lesz, jól lesz. Mert ahogy Dr. Seuss mondaná: „bármennyire kicsi is egy gyerek, ugyanazt akarja, mint mi, felnőttek: nevetni, szórakozni és meghatódni”.

Látni kell, mert (többek között) őrületesen aranyos.

A Grincs december 6-ától látható a mozikban a UIP-Duna Film forgalmazásában.