A nagy vonatrablás (1903) és a némafilm

Sokat gondolkoztam, miként építsem fel a Filmek térből és időből rovat cikkeit: legfőképp azon agyaltam, hogy időrendi sorrendben haladjak-e végig a film történetén, és végül arra jutottam, hogy – számotokra és számomra is – sokkal izgalmasabb, ha nem időzünk „évekig” a film korai időszakában, hanem kötöttségek nélkül utazunk időben és térben a filmtörténet és filmelmélet világában. De azért a nyitó cikk témája nem lehet más, mint a némafilm, s a filmtörténet első nagy korszakának meghatározó darabja, az 1903-as A nagy vonatrablás.

Ahogy már említettem, a némafilm-korszak a filmtörténet első nagy korszaka volt, amely körülbelül három és fél évtizedig – az első kamerák és vetítőgépek megjelenésétől, ami az 1890-es években volt –, az amerikai Thomas Alva Edison, a francia Lumière fivérek, a német Skladanowsky testvérek fellépésétől a hangosfilm elterjedéséig, vagyis a húszas évek végéig, a harmincas évek elejéig tartott. Megnevezésével ellentétben a némafilm azonban sohasem volt „néma”. „A mozgóképeket mozizongorista vagy nagyzenekari aláfestés kísérte, sőt az is előfordult, hogy a mozis színészeket bérelt fel, akik a vászon mögül szinkronizálták a szereplőket.”

A mozi az 1890-es években még újdonságnak számított, a korszak végére viszont már jelentős iparággá és önálló művészeti ággá vált. És milyenek voltak az első mozgóképek? Nos, a legkorábbi felvételek alig egypercesek voltak – a Lumière fivérek A vonat érkezése című filmje például mindössze 50 másodperces –, s inkább mozgó fotográfiáknak mondhatjuk őket, semmint filmeknek. Az 1905-ös év körül aztán változott a helyzet: ekkor már 10–15 perces volt egy film, a tízes években pedig sztenderdizálódott a játékfilmek 90 perc körüli hossza, amely ma is jellemző.

A némafilm-korszak egyébként több részre osztható: első nagy időszakát, amely a tízes évek közepéig tartott, Hollywood előtti kornak is nevezik. A filmgyártás központja ekkor még Franciaország volt. Itt jöttek létre az első nagy stúdiók: a Gaumont, az Éclair és a Pathé, amelynek számos országban nyílt leányvállalata Európában és sok filmet forgalmazott az Egyesült Államokban, valamint a harmadik világ országaiban is. Amerikában a korai években az Edison Company volt a legerősebb szereplő a piacon: övé volt a kinetoszkóp (az egyik első filmvetítő) és a kinetográf (az egyik első kamera) szabadalma, ő építette az első stúdiót, és 1894 után az első moziláncot, vagyis a kinetoszkóp szalonokat. De ha már szóba került Hollywood, akkor meg kell jegyeznünk, hogy az álomgyár csak az I. világháborút követően vált filmes nagyhatalommá.

De nézzük csak, milyen volt a korai némafilm! Körülbelül 1905-ig erőteljesen támaszkodott a színház és a fotográfia esztétikai hagyományaira. Ezt jól példázza, hogy a Lumière testvérek filmjei inkább tekinthetők mozgó fotográfiáknak, mint filmeknek; a szintén francia Georges Méliès alkotásai pedig lefényképezett színháznak. (Georges Méliès nevéhez fűződik többek között az Utazás a Holdba című film, melyet bizonyára ismertek. Ha mégsem, ITT olvashattok róla részletesebben.) „A jellegzetes filmes narráció, a filmnyelv eszközeivel megteremtett téridő-váltások, a bonyolultabb kameramozgások csak a tízes évektől jellemzik a filmeket.” És ha már itt tartunk: 1903-ig a filmek többnyire egyetlen beállításból álltak.

„A filmes narráció jelentős úttörői az angol G. A. Smith és James Williamson (Állítsátok meg, tolvaj!, 1901; Tűz van!, 1901), illetve az amerikai Edwin S. Porter (A nagy vonatrablás, 1903), akik először alkalmaztak analitikus vágást.” Ez azt jelenti, hogy náluk a filmbéli történés közvetlen vágásokkal haladt beállításról beállításra. A filmkészítés gyakorlatánál fontos megjegyezni azt is, hogy a Hollywood előtti korszakban maga a gyártás még manufakturális jellegű volt, tehát a rendező, az operatőr és a producer elkülönült szerepkörei még nem léteztek. Egy kisebb csapat közös munkájának eredménye volt a film; a feladatok nem akként voltak „leosztva” a stábon belül, mint napjainkban.

Ha megnézzük a korai némafilmeket, azt láthatjuk, hogy tematikusan igen változatosak. Rendkívül népszerűek voltak a dokumentumfilmek és a filmhíradók elődei, az úgynevezett aktualitások, melyek egzotikus tájakat, nyilvános eseményeket rögzítettek. De készültek show-szerű némafilmek is: lefilmeztek ugyanis cirkuszi előadásokat vagy bokszmérkőzéseket. És mindezek mellett mind Amerikában, mind Európában megjelentek a burleszk korai válfajai, a rövid gegfilmek, napilapok rajzos vicceinek megfilmesítései. Ez utóbbi csoportba tartozik A megöntözött öntöző című, 1895-ös Lumière-mű. A már említett Mélies nyomán pedig megszülettek az olyan trükkökben bővelkedő tündérmesék, színpadias filmvarázslatok, mint amilyen az Utazás a Holdba.

És ha már a film korai időszakáról, egész pontosan hajnaláról beszélünk, akkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a filmek megjelenési helye a korai időszakban még nem a mozi volt. Kezdetben kiállításokon, konferenciákon állították fel a vetítőgépet, majd sokáig alkalmi vetítőhelyeken, varietékben, vásárokon, karneválokon és üres üzlethelyiségekben.

A némafilm második nagy korszaka az I. világháború után kezdődött, s elsősorban a hollywoodi filmgyártás megerősödése, illetve a majd évtizedekig uralkodó stúdiórendszer kibontakozása jellemezte. „A stúdiórendszer alapelveit Thomas Ince rendező-producer dolgozta ki. Az ő nyomdokain valamennyi jelentős hollywoodi stúdió gyárszerűen, nagyipari jelleggel kezdett működni, részletes forgatókönyvek, szigorú időbeosztás alapján, pontosan elhatárolt munkakörökkel, rendkívül magas szintű munkamegosztásban.” A húszas évek közepére egészen kiforrott a rendszer, ekkorra öt stúdió uralta Hollywoodot, s jórészt a világ filmiparát is: az MGM, a Paramount, a Fox, a Universal és a Warners. „Az amerikai stúdiórendszer jellemzője volt a nagyipari gyártás természetes következményeként kialakuló sztárrendszer, illetve producerközpontúság, valamint a filmek tematikus szabványosulása, néhány jellegzetesen filmes műfaj (western, burleszk, melodráma, kosztümös történelmi film) megerősödése.”

De ne álljunk meg az Egyesült Államok partjainál, akkor se, ha az európai film fejlődése a háború következtében megtorpant! Hiszen a tízes évek végére újra megerősödött az európai filmkészítés, elsőként persze, a népszerű filmeket gyártó ága. Ugyanakkor számos kísérletező, avantgárd irányzat is lábra kapott ebben az időszakban, részben a képzőművészeti avantgárddal (szürrealizmus, dada, expresszionizmus) szoros kapcsolatban, melyek a mozgóképre nem mint a tömegszórakoztatás új formájára, hanem mint új művészeti ágra tekintettek. Ilyen volt az absztrakt film, a francia avantgárd és a német expresszionizmus, melyekkel egytől egyig foglalkozunk majd!

A némafilm e második korszakára a film elkezdte megtalálni a helyét az emberek mindennapjaiban és művészet világában is: kialakultak a mozgókép sajátos típusai, az animáció, a játékfilm és a dokumentumfilm, továbbá megszilárdultak jellemző gyártási formái és forgalmazási hálózatai is. A húszas évekre pedig a mozizás fogalma is átalakult. A moziba járás a középosztály számára is elfogadott szórakozási formává lett, a világvárosokban pedig az operaházak luxusával vetekedő mozipaloták épültek.

A némafilmkorszak végére a film mint önálló iparág, s mint új művészeti ág egyaránt komoly rangot szerzett magának és tagadhatatlanul a 20. század uralkodó tömegmédiumává vált.

Most, hogy bepillantottunk a némafilm-korszakba, nézzünk jól magunkba és mondjuk ki azt a nevet, amely elsőként eszünkbe jut, ha némafilmről van szó. Igen-igen, én is azt suttogtam, hogy Charlie Chaplin! Igazán magától értetődő lett volna egy Chaplin-filmet választani ehhez a témakörhöz, én viszont úgy döntöttem, ráveszlek benneteket arra, hogy megnézzetek egy olyan némafilmet, amelyet talán még nem láttatok. Ez Edwin S. Porter 1903-as A nagy vonatrablása, amely nemcsak az első western, de az első amerikai kasszasiker is. A 12 perces film egy rablás történetét mutatja be banditákkal, sheriffel és a westernekre jellemző izgalommal. Mivel csak 12 percről van szó, nem ismertetném különösebben a cselekményt, hiszen ha megteszem, mindent elárulok. Ehelyett inkább elmondom, hogy a mozi születésekor az emberek még egyáltalán nem úgy néztek filmet, ahogyan mi. A vonat érkezését látva volt, aki kirohant a teremből, mivel azt hitte, a jármű fizikailag is közeledik felé. Éppen ezért olyan különleges A nagy vonatrablás záró képe, amelyet a világért sem festek le nektek. Nézzétek meg inkább, belőletek milyen érzést vált ki!

Mivel ebben a korszakban még egészen másként és más célokkal készítettek filmet, mint ma, más módon is kell befogadnunk ezeket az alkotásokat. Számunkra zavaró lehet a hang, a beszéd hiánya, s a tájékoztató jellegű feliratok sora, ahogyan a színészek túlzó játéka is. Ennek ellenére érdemes megnéznünk jó néhány némafilmet, hiszen általuk visszautazhatunk a történelemben és a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, hogyan született a mozgó kép.

Miért kötelező? Bár a filmművészet hajnalán született, A nagy vonatrablás fejlett dramaturgiával és történettel rendelkezik. És az egyik kedvenc (rövid) némafilmem, mert nemcsak izgalmas és feszültséggel teli, de a múltba is visszarepít. Például ezért.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Oxford Filmenciklopédia

Kapcsolódó cikkeim:

A mozi születése: az ősök

A mozi születése: a kezdetek

A mozi születése: a multiplexek