Egyáltalán nem érzem túlzásnak leírni azt, amit gondolok: így december végére befutott az év legszebb, legreménytelibb, legjobb filmje. Uberto Pasolini egy újságcikkből készített „igaz történet alapján”-mozit, amelyben végtelen természetességgel és mindenféle hatásvadászat nélkül mesél arról, mi az a határtalan, az embert is túlélő, feltétel nélküli szeretet.
Az Észak-Írországban élő John egyszerű munkásember. Ablakmosóként dolgozik, s egyedül neveli négyéves kisfiát, akinek mindent meg szeretne adni. Ez a mindent az ő esetében igen súlyos kifejezés, John ugyanis halálos beteg, csupán hónapjai vannak hátra. Ezt a rövid hátralévő időt kétségbeesett kereséssel tölti: új szülőket akar találni a gyermekének, hogy a lehető legjobb életet biztosítsa számára arra az időre, amikor ő már nem lesz.
Fotó: Mozinet
A korábban Oscar-jelölt Uberto Pasolini egy angol napilapban talált rá Az örökbeadás (Nowhere Special, 2020) alapjául szolgáló történetre. A cikkben mindössze csak néhány információ szerepelt egy édesapáról, aki, miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg és hamarosan meg fog halni, szakemberek segítségével elkezdett örökbefogadó szülőket keresni a gyermekének. Mire a rendező-forgatókönyvíró felkereshette volna, a férfi már nem élt, a kisgyerek és új családja hollétéről pedig érthető módon nem tájékoztathatták az illetékes szervek. Így hát egy rövidke újságcikk hatására született meg a forgatókönyv, s belőle a film, amely kimondhatatlanul valószerű és a szó legnemesebb értelmében hétköznapi.
Sőt, Az örökbeadás nem is csak valószerű, hanem egyenesen valóságos. Olyannyira az, hogy miközben nézzük, azt érezzük: nem is egy film pereg előttünk a vásznon; tulajdonképpen bepillantottunk egy apa és kisfia otthonának, életének ablakán.
Fotó: Mozinet
Ezt az érzést nem mellesleg igen erősen megalapozza a fergeteges nyitány. John ekkor éppen dolgozik, s ahogy halad a munkájával, egyre több ablakon lát be. Nem leskelődik, de akaratlanul is el-elkap pillanatokat különféle emberek mindennapjaiból – vele pedig mi nézők is, s igen hamar megérezzük, mekkora jelentősége van ezeknek a pillanatoknak. Bármilyen átlagos pillanatnak.
Uberto Pasolini filmjének ereje a remekül elkapott és elmesélt pillanatokban rejlik. Egy közös fagylaltozás, egy születésnapi torta, egy „én kutyust szeretnék” mondat, egy reménnyel és kérdésekkel teli tekintet, egy esti imádság… Hétköznapi dolgok, amelyek – mint minden egyes hétköznapi dolog – kincset érnek. Ahogyan ez a film is.
Fotó: Mozinet
James Norton – szerintem – élete eddigi legjobb alakítását nyújtja, Daniel Lamont pedig olyan természetesen mozog, viselkedik, pusztán csak létezik a kamera előtt, hogy az valami hihetetlen. Mindketten csodálatosak. És ugyanezt tudom elmondani az intelligens és nagyon jól felépített forgatókönyvről, a visszafogott, szerény, már-már eszköztelen kiállításról, valamint Andrew Simon McAllister zenéjéről is. Tényleg, semmi hatásvadászat és semmi, de semmi giccs nincs Az örökbeadásban. Érzékenység, őszinteség, emberség viszont van benne, bőven. A lehető legszebben mesél a szülő-gyermek kapcsolatról, egy édesapa és a kisfia egymás iránti végtelen szeretetéről, s arról, hogyan találhatjuk meg az esőcseppekben, vagy egy szem szőlő ízében azt az embert, aki fizikailag már nem lehet velünk.
Látni kell, mert csodaszép film. Így, egyszerűen: csodaszép.
Az örökbeadás december 23-ától látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.
Szólj hozzá elsőként