Amikor egy film képes felülírni a fantáziát… – A feleségem története (2021)

Füst Milán 1942-es, A feleségem története című műve időtálló, örökérvényű próza. Különleges szerelmesregény és fejlődéstörténet, mely nemcsak a pusztító szenvedélyről, a szerelemről és a féltékenységről mesél, hanem a lét alapvető kérdéseiről is, s nagyon szépen, szinte a zsigereinkig hatolva teszi egyértelművé, hogy az élet már-már elviselhetetlenül megfejthetetlen, irányíthatatlan és kínokkal teli, mégis hihetetlenül szép. Ezt a regényt vitte most vászonra Enyedi Ildikó – nem akárhogyan! Füst Milánhoz hasonlóan ő is mélyen átérezhetően beszél azokról a megfoghatatlan dolgokról, amelyek egy kapcsolat, s egy élet mélyén rejtőznek megbújva, csendesen, ennek köszönhetően pedig olyan filmet készített, amely nemcsak fejet hajt az irodalmi Nobel-díjra felterjesztett klasszikus előtt, hanem fel is nő hozzá.

Az 1920-as évek Európájában járunk. A holland hajóskapitány, Störr Jakab a tengerről visszatérve egy kávézóban azt mondja a barátjának: hamarosan megnősül; feleségül veszi az első nőt, aki belép az ajtón. Ez a nő a francia Lizzy, aki láthatóan akkor is egyetlen pillanat alatt elérte volna, hogy Störr kapitány feleségül kérje, ha a férfi nem köt fogadást a házasságukra. Így viszont azonnal megköttetik az egyezség, a nászéjszaka után pedig kezdetét veszi az eleinte mámoros, idővel azonban féltékenységgel, kétségbeeséssel és gyötrelemmel teli közös élet, amely veszélyesebbnek és kiszámíthatatlanabbnak tetszik, mint a viharban dühösen háborgó tenger…

Enyedi Ildikó viszonylag erősen ragaszkodik a Füst Milán-regény cselekményéhez, ám már rögtön a felütéssel formál kicsit rajta. Nála Störr kapitány nem csak úgy megismerkedik Lizzyvel, hanem mintegy mitizálva az alakját, a fogadással előre elrendeli a sorsukat, s ezzel hirtelen misztikumot csempész a történetbe. Azt a fajta misztikumot, amely nem mellesleg a regénynek is a sajátja – csak másképpen jelenik, illetve teremtődik meg benne. Míg az irodalmi alapban a bizonytalanság, a ki- és megismerhetetlenség misztikuma elsősorban Störr kapitány elbeszéléséhez, s – a sokszor némiképp megbízhatatlan – elbeszélői pozíciójához kapcsolódik, addig Enyedi Ildikónál sokkal inkább Lizzy karakteréhez és ahhoz, hogy közte s a kapitány között egy láthatatlan, megfoghatatlan, ámde eloldhatatlan kötelék húzódik, amelyről nem tudni, hogy a mélybe rántja vagy a felszínen tartja ezt a két embert.

S akkor ott van a másik, ennél sokkal szembetűnőbb változtatás: Störr kapitány alakja. Füst Milán elbeszélő hőse így beszél magáról a megcsalás kontextusában: „Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.” Enyedi kapitánya óriás ugyan, de nem ez a fajta tekintélyt parancsoló férfialak, akit félelemmel vegyes csodálattal szemlélünk… Ez alapjaiban és igazán megváltoztatja az ő Lizzyvel való kapcsolatát, de egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy nem előnyére.

E jelentős változtatásnak köszönhetően A feleségem története a regény újragondolt s valamelyest újraértelmezett változatává válik, amely sohasem egy uralkodó férfi és egy alárendelt nő (birtok)viszonyát tárja elénk, hanem egy olyan házasság zavaros vizének a felszíne alá húz minket, amelynek résztvevői annak ellenére úsznak rendületlenül, hogy tudják: mindkettejükre fulladás vár.

A holland Gijs Naber és a francia Léa Seydoux igen érdekes és különleges módon teszik élővé – nem különben jelen idejűvé – az 1942-es művet. Bár legtöbbször a rezdüléseik, a mozdulataik, a pillantásaik a fontosak, egyetlen mondatuk sem cseng hamisan vagy kopottan. A perzselő szenvedély ellenben hiányzik belőlük, ám én ezt semmiképpen sem tudom hibának vagy problémának tekinteni, hiszen Lizzy és Störr kapcsolatát a regényben sem átható romantika fűti, hanem ellentmondásos, majdhogynem toxikus kötődés, Störr pedig eleve nem az a klasszikus értelemben vett szenvedélyes alak, hanem olyan férfi, aki egy felhevült asszony kezét megszorítva nem csókot, hanem egy pohár vizet kér…

Füst Milán az ő elbeszélésén és szemszögén keresztül tárja elénk Lizzy alakját, ennek ellenére A feleségem története – ahogyan azt az alcíme (Störr kapitány feljegyzései) is mutatja – inkább a férj története, pontosabban visszaemlékezése, élet- és önelemzése, önreflexiója. Enyedi Ildikónál is ez a helyzet: nála Störr kapitány botladozásait követjük végig 7 leckében, s azt figyeljük, miként küzd meg a szerelem, a halálos féltékenység és a kibírhatatlannak tűnő élet démonjaival.

Störr kapitány története egy egészen modern, s valóban időtálló Odüsszeia, amely olvasva is végtelenül izgalmas, gazdag és hatásos, Rév Marcell operatőr és Láng Imola látványtervező munkájának hála azonban a vásznon olyannyira élettel teli, hogy egy-két képpel bizony könnyedén felülírja a fantáziát. S ez hatalmas dolog.

Enyedi Ildikó gyönyörű kiállítású, monumentális filmet készített. És kompromisszum nélkülit. Értem ez alatt azt, hogy A feleségem története hosszú, lassú ritmusú, részletekre koncentráló és figyelmet, türelmet igénylő munka. De mindenképpen megéri és megérdemli az odaadó és nyitott nézői hozzáállást, mert nemcsak egy kiváló irodalmi adaptáció és hommage, hanem egy kivételesen érdekes és érzékeny film, amely egyedi módon tárja fel előttünk az élet összetettségét, bonyolultságát, kiszámíthatatlanságát, irányíthatatlanságát és törékeny szépségét.

Látni kell, mert végtelenül különleges film, s olyan adaptáció, amely képes felnőni az alapjául szolgáló, kiváló irodalmi műhöz.

A feleségem története szeptember 23-ától látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.